Csak semmi sallang

Biztosan vannak, aki emlékeznek az úszós posztomra , amikor leírtam, mennyire sokat jelent számomra már csak a vízben lenni is, na meg maga az úszás. A sokféle tevékenység miatt aztán egészen megfeledkeztem arról, van még valami, ami hasonló hatással van rám, az pedig nem más, mint a zene és a tánc. A zene sok éven át rángatott ki a negativitásból, rettentően hálás vagyok, amiért anno rátaláltam a kis kedvenceimre, vagyis a számomra sokat jelentő-, kellemes hangokra. (Ha valakinek ismerős valahonnan, akkor az nem a véletlen műve.  :D) Ugyanakkor míg a zenehallgatás alapból egy passzív tevékenység, a tánc már korántsem nevezhető annak, viszont többségében összefügg az előzővel, a mozgás által azonban többet ad annál.  Hogy is kezdődött? Pontosan emlékszem. 13 voltam, amikor elkezdtem gyakorolni magamtól. Nem volt tanárom, akkoriban a tévében is csak ritkán mentek táncos műsorok, kivéve a korábban már említett klasszikus táncversenyek vagy a jégtánc. Mivel szegények voltunk...

Régen nagyon kevés vicces dolog volt az életemben, ezért már gyerekként is túl komoly voltam, amolyan   koraérett , vagy inkább  apró felnőtt. Aztán megismertem a párom, és ugyan sokáig tartott míg megszoktam a stílusát, de sikerült megtörnie a jeget nálam. Be kell vallanom, ma sem vagyok egy viccgyáros, de azért igyekszem visszavágni a szurkálódásokra. A sok-sok év alatt hozzászoktam már, hogy amikor csak együtt vagyunk, nem telik el úgy egy óra, legalább egyszer ne szólogassunk be egymásnak. Nem sértésként vagy bántásként, inkább amolyan röhögjünk a saját- vagy egymás bénaságain alapon. Így jelezzük egymás felé, ha a másik elrontott valamit, vagy oldjuk a másikban lévő feszültséget, esetleg lecsapunk pár magas labdát, néha pedig csak úgy kicsúsznak a szánkon kicsit poénosabb válaszok. Többségében apróságok, az alábbiakhoz hasonlók: - Olyan vagy, mint Holle anyó... - Jaj, kis szívem, nem vagyok én olyan öreg. - ...párnája. Pihepuha, csapkodni való. - Lassabban, mert csúszik a...

Számunkra több évtizedes rutin a bútor készítés, ezért csak egy kis projektnek számított a beépített szekrény a szobába. A "kis" szó azonban cseppet sem a szekrény méretére utal, ugyanis a 2.70x2.50-es méretes holmit kellett kiszabnunk és összeállítanunk. A bútorlapok évek óta sorakoztak a melléképületben (még akkor vettünk tizenöt táblával, amikor olcsón megkaptuk, mert kifutó széria volt), és a megmaradt pár táblát használtuk fel hozzá. Sajnos nem elég mindkét szobába az anyag (azóta jópár más bútor lett belőle), de az egyiket sikerült befejezni, és a másik szobába is megvannak az oldalak. A lap maga nem szép, de úgy voltunk vele, egy beépített szekrénynek, aminek konkrétan majd csak az ajtófrontja fog látszani, tökéletesen megfelel, a funkcióját így is ellátja. Mivel a mérete hatalmas, 3 darabból készítettük. Nem spiláztam túl a tervezést, egy nagyon egyszerű, de annál logikusabb elosztást terveztem. Eleinte arra gondoltam, alul fiókok lesznek, végül úgy döntöttem, veszek ...

Az ünnepek alatt-, az óév végén-, és az új év elején itt volt velünk némi hó, amiben már évek óta nem-, vagy alig volt részünk. Néha álltam az ablakban sötétedés után, és csak néztem kifelé, ahogy a ház előtti lámpa sárgás fényében szállingóztak a kisebb-nagyobb hópelyhek. A tartós hónak örülve aztán megjelentek a szánkózó gyerekek előbb nappal, pár nap múlva pedig már a késő délutáni vagy kora esti órákban is. Ez aztán kicsit visszahozta a hangulatot gyerekkoromból, amikor az utcabeli gyerekekkel szánkóztunk, hógolyóztunk, aztán akár egy munkás csapat, mindenki háza elé közösen építettünk hóembert, akár egészen az esti órákig. Építettünk hókunyhót az árok fölé, ahová aztán többen bebújtunk, és nem számított sem a hideg, sem a helyszűke. Néhány nappal később megjöttek a lusta szánkósok is a környékre. Előbb quaddal húztak gyerekeket a hóban, majd többen is kocsiba ültek azt gondolván "jó lesz ez", és alaposan a gyerekeik arcába pöfögték a kipufogógázt, és bár azt hittem, enné...

Bármennyire úgy tűnik, jelen posztban semmiféle hagyományos biztosításról nem lesz szó. sem autó vagy lakás, sem élet vagy baleset. Ez egy egészen kicsikét valami másról szól, de mindenképp a biztonságról. Mindig is szerettem (volna) biztonságban érezni magam, ezért pedig a lehető legtöbbet tettem, ami épp belefért a kereteimbe. Ez a biztonság leginkább a fizikai biztonságra vonatkozik, mert mi is lehetne számomra értékesebb, mint a saját életem, és a családomé. A címben szereplő túlbiztosítás (?) talán akkor kezdődött, amikor gyerekeink lettek. Mintha valami átkattant volna az agyamban. Nem arról van szó, hogy mindenféle kütyüt megvettem amire nem volt szükségem, de nagyon figyeltem arra, hogyan óvom meg a kölyköket akár az autóban, akár a házban. A gyerekülés a kocsiban, vagy a bútorok sarkainak eltompítása a lakásban alapvető dolog volt, arról nem is ejtenék több szót. Arról viszont igen, hogy poroltó került a kocsikba és a házba, utóbbiba már szén-monoxid érzékelő és füstérzékelő i...

Korábban már említettem, talán többször is, hogy nem vagyok az a gyűjtögető típus, inkább minimalista szemlélettel állok mindenhez, szeretem a letisztult egyszerűséget. Aztán az ünnepek utáni pakoláskor, ahogy a melléképület padlásáról végre lehozhattuk a könyveket, nem csak a Delfin könyvek bukkantak elő a maguk koros múltjukkal, de az a könyv is, ami talán a kiindulópontja volt az olvasás szeretetének. Nem is húzom az időt, nyilván egy mesekönyvről van szó, ami majdnem egyidős velem. Egy '75-ös kiadású Benedek Elek könyvről, ami végig kísérte a gyerekkorom, aztán követett felnőttként is, jó szolgálatot téve a gyerekeimmel eltöltött közös időben. Kicsit megviselte a sok gyermeki nyúzás, a költözések, ahogy a több mint két év is a padláson bezárva, de a kopott külsőben még mindig ott vannak a világ különböző tájairól összegyűjtött mesék. Íme a könyv: A másik pedig, ami még ennél is régibb, viszont mindig "kéznél" van, az a nagyanyám egykori aprócska horgolótűje még az ...

Emlékszem, fiatalon nem is igazán volt nagyobb vágyam, mint hogy boldog legyek, bár így visszagondolva, akkoriban még azt sem tudtam, mi az. Nemrég elgondolkodtam azon, vajon vissza tudom-e idézni, mikor éreztem először, aztán gyorsan rájöttem, igazából minden alkalmat fel tudok idézni, mert életem során nem volt megszámlálhatatlan mennyiségű alkalom, amikor valódi boldogságot éreztem. A téma amúgy nem egy újabb romantikus regényem miatt pattant ki a fejemből, hanem még az ünnepek előtt átélt boldogság fogalmazta meg. Úgy hiszem, m indenki vágyik a boldogságra még akkor is, ha korábban nem érezte, még csak fogalma sincs róla, milyen ez. Nos, aki azt gondolja, hogy valami folytonos, órákig vagy napokig, esetleg hosszabb ideig tartó dologról van szó, azt bizony ki kell ábrándítanom, legalábbis hasonlóhoz sosem volt szerencsém. Érzek örömöt és elégedettséget hosszabb ideig, de az egyik sem a boldogság. Bár a köznyelvben azt mondjuk, hogy boldogok vagyunk, amit talán automatikusan hosszabb...

A cím majdnem ugyanaz, mint tavaly, bár az idei karácsonyunk teljesen más okból volt rendhagyó, mint az előző évi. Idén újra lett fenyőnk, ami megint földlabdás. Na és ezt csakis úgy tudtuk meglépni, hogy rááldoztuk minden időnket az ünnepek előtti költözésre. Mostantól amolyan kétlaki életet élünk, mert messze nincs bebútorozva az új ház, és sok-sok hiányosságunk van még eszközök, és felszerelés téren is. A sütő egyelőre csak álom, vagy inkább terv, ahogy főzni sem tudok a nagyban, ezért marad a kicsi amolyan kiskonyhának és mosó-szárító helyiségnek egyelőre. Nem csüggedünk, hisz egész életünkben így mentünk át az újabbakba. A korábbi otthonunkba is december 23-án költöztünk, és nem hittem, hogy valaha megismétlődik, de így történt. Sok munkánk volt a takarítással és cipekedéssel, és rettentően elfáradtunk minden nap, miközben próbáltunk előkészülni a karácsonyi családi ebédre (26.-ra) . Ebben is rendhagyó volt az idei karácsony. Egyrészt 24-25. -én semmiféle ünnepinek mondható kajánk...

Eltelt pár év mióta a Covid végigsöpört a világunkon, és ahogy észrevettem, azóta majdnem minden visszaállt a régi kerékvágásba. Látom naponta magam körül a szomszédban, az utcán, az üzletekben. Nálunk itthon viszont többségében maradtak a járvány alatti "szabályok". Mire értem? Ritkán járunk vásárolni, gyakran mosunk kezet, de vásárlás és kipakolás után mindig. Hordunk magunknál fertőtlenítőt, ha forgalmasabb helyre megyünk, maszkot húzunk, tartunk némi távolságot sorbanálláskor. Nem is kérdés, mennyire jól jön a megelőzés. Lépten nyomon azt látjuk, megint beteg emberekkel vannak tele az utcák és üzletek, még az ott dolgozók is, maszk nélkül. Az orvosi rendelők zsúfolásig teltek, néha be sem férnek, vagy csak előrelátón kint várakoznak páran. Hová lett az óvatosság? Számunkra nem voltak annyira idegenek a Covid alatti szabályok -talán csak a maszk viselése-, és nehezen fogom fel, mennyi felelőtlen ember van. Próbálok nem kattogni rajta, de egyre több beteget látok, és így el...

Nem igazán szoktam írni filmekről, de most fogok. 10 Dance. A film, amit hónapokkal ezelőtt harangoztak be a Netflixen, és hetek óta van fent az előzetes. Vártam, mert kevés olyan film van, amiben klasszikus tánc szerepel, ráadásul japán filmről van szó. Ugyan nem értek a táncokhoz, de régen is elvarázsoltak a táncosok a tévében. Akkoriban gyakran néztem klasszikus táncversenyeket. Kíváncsi voltam, vajon mit tud átadni a táncból a két főszereplő, akiket más filmben már láttam. Őszintén? Jól állt nekik a szerepük. Nagyon szerettem a táncokat bennük, és sok apró finomságot mutatott meg ötvözve a keleti gondolkodással, amiből a filmeken néha semmit sem értek. Most azonban kifejezetten élveztem még a lassú részeket is, mert mondanivalója volt a csendnek is. Nem bántam meg, hogy megnéztem, sőt, be kell vallanom, kétszer is végigseggeltem a 2 órás filmet. Bár volt egy sejtésem, miszerint tetszeni fog, nem számítottam arra, hogy ennyire. Szerintem nagyon szépen felépítették, és imádt...