Csak semmi sallang

Jelenleg úgy érzem, semmire sincs elég időm, kevés a nap 24 órája arra, hogy mindennel tudjak foglalkozni, amivel szeretnék. Örülök, mert van dolgom, és nem hülyeségeken agyalok, viszont rettentően idegesít, hogy azokkal egyáltalán nem tudok foglalkozni amik kicsit kikapcsolnának, csak pörgök a mókuskerékben. Aztán ahogy pár napja szétestem agyilag, nem ártana lelépni legalább egy napra, és csak a D vitamint szívni a bőrömön át, meg csatangolni spontán, különösebb úti cél nélkül. (Mintha olyan lennék, aki csinál hasonlókat... :D) Az írással sem haladok, ezt nem is részletezem, azt megtettem az Irkán itt , elolvashatja akit érdekel. Pár hete felrajzoltam a mintákat is a falakra, de még nem volt időm felpattintani a gipszet és 3D-sre alakítani, amit aztán festeni is szeretnék. Jelenleg elég csúnyácskán néz ki, mert bár minta, mégiscsak egy grafittal készített rajz a fehér falon, és eléggé bántja a szemem nap mint nap. Nyilván tehetnék ellene, de akkor más, ennél fontosabb dolog maradna e...

Az idei húsvét sem úgy alakult, ahogy azt szerettük volna. Semmiféle készülődésre nem futotta az időnkből, kizárólag a bevásárlást ejtettük meg, bár az sem kimondottan az ünnepeknek szólt. Hétvégén végre  kicsit foglalkozhattunk a saját dolgainkkal. Úgy 2-3 napot, ami azt is jelentette, nyilván megint bezsúfoltunk magunknak olyan itthoni munkákat, amikre mostanában nem volt időnk. Nálam ez azt jelenti, elkészült a konyhabútor egyik azon része, ami még hiányzott, és elkezdtem ismét agyalni az ajtófrontok színein. Havonta változott mit tegyünk, legyen-e fából, ahol sokkal több a lehetőség a színek variálásában, ugyanakkor rengeteg munka, vagy inkább bútorlapból, ami kevesebb munka ugyan, de az adott színek behatárolják a lehetőségeket, nekünk pedig nagyon keskeny az a színskála, amiből válogathatunk a meglévő színek ismeretében. Hatalmas a dilemma, mert az időnk is véges, közben már nagyon kellenének azok az ajtók, hisz sokkal többet kell takarítani azok hiánya miatt. Emellett ott va...

Amikor a gyerekeim úgymond kirepültek a fészekből, elhagyták a szülői házat, nem volt könnyű megszokni. Azt, hogy korábban naponta láttuk és terelgettük őket, szinte minden lépésükről tudtunk, szem előtt voltak, hirtelen felváltották a telefonbeszélgetések vagy videócsetelés, amik aztán a napi többszöri alkalmakból egyre ritkábbak lettek. Felnőnek. -mondogattam magamban gyakran- El kell engedni mind, hadd bontogassák a szárnyaikat. Azért sokkal könnyebb ezt kimondani, mint megélni. A szülői aggodalom akkor sem múlik el csak úgy, ha tudom, alaposan felkészítettem őket mindenre. A körülöttünk lévő világra sosem lehet tökéletesen felkészülni, hisz nem tudhatjuk, merre sodor bennünket az élet, vagyis jelen esetben a gyerekeinket. Akkor is aggódtam/aggódom értük, ha tudom, talpraesettek és ügyesek, mert hát attól még a gyerekeim, akik fontosak számomra. Elhatároztam, teret adok nekik, és igyekszem kizárólag akkor szólni, ha kérdeznek, abban segíteni amiben segítséget kérnek, és közben támog...