Amikor a gyerekeim úgymond kirepültek a fészekből, elhagyták a szülői házat, nem volt könnyű megszokni. Azt, hogy korábban naponta láttuk és terelgettük őket, szinte minden lépésükről tudtunk, szem előtt voltak, hirtelen felváltották a telefonbeszélgetések vagy videócsetelés, amik aztán a napi többszöri alkalmakból egyre ritkábbak lettek.
Felnőnek. -mondogattam magamban gyakran- El kell engedni mind, hadd bontogassák a szárnyaikat.
Azért sokkal könnyebb ezt kimondani, mint megélni. A szülői aggodalom akkor sem múlik el csak úgy, ha tudom, alaposan felkészítettem őket mindenre. A körülöttünk lévő világra sosem lehet tökéletesen felkészülni, hisz nem tudhatjuk, merre sodor bennünket az élet, vagyis jelen esetben a gyerekeinket. Akkor is aggódtam/aggódom értük, ha tudom, talpraesettek és ügyesek, mert hát attól még a gyerekeim, akik fontosak számomra. Elhatároztam, teret adok nekik, és igyekszem kizárólag akkor szólni, ha kérdeznek, abban segíteni amiben segítséget kérnek, és közben támogatni őket a rosszabb napjaikon. Sok évnyi tapasztalattal a hátam mögött nyilván megfordult a fejemben néha, hogy "mi a franc, nem hülye gyereket neveltem", aztán elszégyelltem magam, mert eszembe jutott, bizony én magam is bukdácsoltam olykor.
Szeretek másoknak segíteni, érthető módon a gyerekeimnek még inkább. Ugyanakkor a távolság határokat szab miben tudok, és miben nem. Bár én ezt elég nehezen éltem meg, attól még tudom, a kölyköknek szükségük volt rá. Aztán az élet mindig bizonyítja, bizony ugyanazt éli meg mindenki, aki elköltözik. Hirtelen arcul csap a valóság, az elintézendők nem oldják meg magukat, nincs ott anyu vagy apu, hogy elszaladjon helyettem és megoldja az aktuális problémákat. Gondoskodni kell a saját lakhatásról, fizetni a számlákat, ügyeket intézni ezernyi helyen, beosztani a pénzt stb. Nos, általában az első pár hónap zsibongás és örömködés után jöttek azzal a kölykök, hogy inkább lennének még egy kicsit gyerekek, túl nagy teher még ez a felnőtt lét. Nyilván megbirkóztak vele, de volt egy-egy időszak az elején, amikor bizony mindegyikük elkenődött egy kicsit.
Na és amiről ez az egész eszembe jutott: a legkisebb hazaköltözött több mint négy év után. A huszonéves gyerek, aki korán önálló lett, azt mondta, szeretne most egy kicsit gyerek lenni, akár rég. Nyilván vannak dolgok, amik a felnőtt élettel járnak, hisz a munkában jelen kell lennie, a kocsijával járó ügyeket is intéznie kell, de pár dolgot átveszünk tőle, mint például a napi szintű főzés. Bár ő nem csak tud, de szeret is főzni és sütni, nyer napi pár órát, amikor lazíthat, másra fordíthatja az idejét.
Próbálok távolságot tartani, nem rátelepedni, megmondani mit és hogyan csináljon ha már itthon van, csak igyekszem óvatosan beavatni a változással járó dolgokba a számára ismeretlen terepen. Ja, nem volt szó róla, de nem lakik velünk egy fedél alatt. Miután mi beköltöztünk a házba, ő a minit választotta, szeretne továbbra is önálló lenni, csak a közelünkben. Nem fog ez örökké tartani, és tudom, újra elmegy majd, de jelenleg örülök annak, hogy ha csak rövidebb időre is, de hazajött.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése