Csak semmi sallang

Biztosan vannak, aki emlékeznek az úszós posztomra , amikor leírtam, mennyire sokat jelent számomra már csak a vízben lenni is, na meg maga az úszás. A sokféle tevékenység miatt aztán egészen megfeledkeztem arról, van még valami, ami hasonló hatással van rám, az pedig nem más, mint a zene és a tánc. A zene sok éven át rángatott ki a negativitásból, rettentően hálás vagyok, amiért anno rátaláltam a kis kedvenceimre, vagyis a számomra sokat jelentő-, kellemes hangokra. (Ha valakinek ismerős valahonnan, akkor az nem a véletlen műve.  :D) Ugyanakkor míg a zenehallgatás alapból egy passzív tevékenység, a tánc már korántsem nevezhető annak, viszont többségében összefügg az előzővel, a mozgás által azonban többet ad annál.  Hogy is kezdődött? Pontosan emlékszem. 13 voltam, amikor elkezdtem gyakorolni magamtól. Nem volt tanárom, akkoriban a tévében is csak ritkán mentek táncos műsorok, kivéve a korábban már említett klasszikus táncversenyek vagy a jégtánc. Mivel szegények voltunk...

Régen nagyon kevés vicces dolog volt az életemben, ezért már gyerekként is túl komoly voltam, amolyan   koraérett , vagy inkább  apró felnőtt. Aztán megismertem a párom, és ugyan sokáig tartott míg megszoktam a stílusát, de sikerült megtörnie a jeget nálam. Be kell vallanom, ma sem vagyok egy viccgyáros, de azért igyekszem visszavágni a szurkálódásokra. A sok-sok év alatt hozzászoktam már, hogy amikor csak együtt vagyunk, nem telik el úgy egy óra, legalább egyszer ne szólogassunk be egymásnak. Nem sértésként vagy bántásként, inkább amolyan röhögjünk a saját- vagy egymás bénaságain alapon. Így jelezzük egymás felé, ha a másik elrontott valamit, vagy oldjuk a másikban lévő feszültséget, esetleg lecsapunk pár magas labdát, néha pedig csak úgy kicsúsznak a szánkon kicsit poénosabb válaszok. Többségében apróságok, az alábbiakhoz hasonlók: - Olyan vagy, mint Holle anyó... - Jaj, kis szívem, nem vagyok én olyan öreg. - ...párnája. Pihepuha, csapkodni való. - Lassabban, mert csúszik a...

Számunkra több évtizedes rutin a bútor készítés, ezért csak egy kis projektnek számított a beépített szekrény a szobába. A "kis" szó azonban cseppet sem a szekrény méretére utal, ugyanis a 2.70x2.50-es méretes holmit kellett kiszabnunk és összeállítanunk. A bútorlapok évek óta sorakoztak a melléképületben (még akkor vettünk tizenöt táblával, amikor olcsón megkaptuk, mert kifutó széria volt), és a megmaradt pár táblát használtuk fel hozzá. Sajnos nem elég mindkét szobába az anyag (azóta jópár más bútor lett belőle), de az egyiket sikerült befejezni, és a másik szobába is megvannak az oldalak. A lap maga nem szép, de úgy voltunk vele, egy beépített szekrénynek, aminek konkrétan majd csak az ajtófrontja fog látszani, tökéletesen megfelel, a funkcióját így is ellátja. Mivel a mérete hatalmas, 3 darabból készítettük. Nem spiláztam túl a tervezést, egy nagyon egyszerű, de annál logikusabb elosztást terveztem. Eleinte arra gondoltam, alul fiókok lesznek, végül úgy döntöttem, veszek ...

Az ünnepek alatt-, az óév végén-, és az új év elején itt volt velünk némi hó, amiben már évek óta nem-, vagy alig volt részünk. Néha álltam az ablakban sötétedés után, és csak néztem kifelé, ahogy a ház előtti lámpa sárgás fényében szállingóztak a kisebb-nagyobb hópelyhek. A tartós hónak örülve aztán megjelentek a szánkózó gyerekek előbb nappal, pár nap múlva pedig már a késő délutáni vagy kora esti órákban is. Ez aztán kicsit visszahozta a hangulatot gyerekkoromból, amikor az utcabeli gyerekekkel szánkóztunk, hógolyóztunk, aztán akár egy munkás csapat, mindenki háza elé közösen építettünk hóembert, akár egészen az esti órákig. Építettünk hókunyhót az árok fölé, ahová aztán többen bebújtunk, és nem számított sem a hideg, sem a helyszűke. Néhány nappal később megjöttek a lusta szánkósok is a környékre. Előbb quaddal húztak gyerekeket a hóban, majd többen is kocsiba ültek azt gondolván "jó lesz ez", és alaposan a gyerekeik arcába pöfögték a kipufogógázt, és bár azt hittem, enné...

Bármennyire úgy tűnik, jelen posztban semmiféle hagyományos biztosításról nem lesz szó. sem autó vagy lakás, sem élet vagy baleset. Ez egy egészen kicsikét valami másról szól, de mindenképp a biztonságról. Mindig is szerettem (volna) biztonságban érezni magam, ezért pedig a lehető legtöbbet tettem, ami épp belefért a kereteimbe. Ez a biztonság leginkább a fizikai biztonságra vonatkozik, mert mi is lehetne számomra értékesebb, mint a saját életem, és a családomé. A címben szereplő túlbiztosítás (?) talán akkor kezdődött, amikor gyerekeink lettek. Mintha valami átkattant volna az agyamban. Nem arról van szó, hogy mindenféle kütyüt megvettem amire nem volt szükségem, de nagyon figyeltem arra, hogyan óvom meg a kölyköket akár az autóban, akár a házban. A gyerekülés a kocsiban, vagy a bútorok sarkainak eltompítása a lakásban alapvető dolog volt, arról nem is ejtenék több szót. Arról viszont igen, hogy poroltó került a kocsikba és a házba, utóbbiba már szén-monoxid érzékelő és füstérzékelő i...

Korábban már említettem, talán többször is, hogy nem vagyok az a gyűjtögető típus, inkább minimalista szemlélettel állok mindenhez, szeretem a letisztult egyszerűséget. Aztán az ünnepek utáni pakoláskor, ahogy a melléképület padlásáról végre lehozhattuk a könyveket, nem csak a Delfin könyvek bukkantak elő a maguk koros múltjukkal, de az a könyv is, ami talán a kiindulópontja volt az olvasás szeretetének. Nem is húzom az időt, nyilván egy mesekönyvről van szó, ami majdnem egyidős velem. Egy '75-ös kiadású Benedek Elek könyvről, ami végig kísérte a gyerekkorom, aztán követett felnőttként is, jó szolgálatot téve a gyerekeimmel eltöltött közös időben. Kicsit megviselte a sok gyermeki nyúzás, a költözések, ahogy a több mint két év is a padláson bezárva, de a kopott külsőben még mindig ott vannak a világ különböző tájairól összegyűjtött mesék. Íme a könyv: A másik pedig, ami még ennél is régibb, viszont mindig "kéznél" van, az a nagyanyám egykori aprócska horgolótűje még az ...