Az ünnepek alatt-, az óév végén-, és az új év elején itt volt velünk némi hó, amiben már évek óta nem-, vagy alig volt részünk. Néha álltam az ablakban sötétedés után, és csak néztem kifelé, ahogy a ház előtti lámpa sárgás fényében szállingóztak a kisebb-nagyobb hópelyhek.
A tartós hónak örülve aztán megjelentek a szánkózó gyerekek előbb nappal, pár nap múlva pedig már a késő délutáni vagy kora esti órákban is. Ez aztán kicsit visszahozta a hangulatot gyerekkoromból, amikor az utcabeli gyerekekkel szánkóztunk, hógolyóztunk, aztán akár egy munkás csapat, mindenki háza elé közösen építettünk hóembert, akár egészen az esti órákig. Építettünk hókunyhót az árok fölé, ahová aztán többen bebújtunk, és nem számított sem a hideg, sem a helyszűke.
Néhány nappal később megjöttek a lusta szánkósok is a környékre. Előbb quaddal húztak gyerekeket a hóban, majd többen is kocsiba ültek azt gondolván "jó lesz ez", és alaposan a gyerekeik arcába pöfögték a kipufogógázt, és bár azt hittem, ennél nem látok furábbat, egy alkalommal traktor mögé ültették a kölyköket a szánkóval.
Nem akartam olyan lenni, aki ezen pattog, vagy megmondja mi a jó és mi nem (még ha nem is értek egyet az előző bekezdésben említett szánkóztatásokkal), ezért inkább elővettem a régi fotókat, amin a gyerekeinket húztuk szánkóval, néha megpördítve őket, alkalmanként megörökítve egy-egy lepottyanást a szánkóról, vagy kisebb-nagyobb eséseket, amiknek mi szülők voltunk az elszenvedői a jeges út miatt. Aztán közben felidéztem, amikor egy korábbi lakóhelyünk mindössze 100 méternyi zsákutcácskájából az akkor még Trabantunkkal toltuk ki a havat, mert hozzánk sosem jött be a hókotró, a többi lakó pedig mind idős ember volt, akik nem tudtak egy utcányi havat ellapátolni maguk előtt, csak hogy mi ki tudjunk járni az autóval az utcából. Eszembe jutott az is, amikor a derékig érő hóból próbáltuk kiásni magunkat, és míg megtisztult az út, mellette kétméteres hófalak álltak, amit igyekeztünk lapáttal ledöngölni, nehogy visszadőljön az útra.
Gyönyörű teleink voltak akkoriban, öröm ezekre emlékezni, mert hiába a fogakat kocogtató hideg, az arcpirító szél, és a néha hatalmas hófalak, amikből ki kellett lapátolnunk magunkat vagy a házunkat, volt annak az időnek és a hónak egy olyan oldala, ami sokkal több szépséget és játékosságot rejtett, mint gondot. Most pedig ahogy az elmúlt hetekben is, örülök annak a kevés hónak, na meg a mínuszoknak, amik egy icipicit megtartják még nekünk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése