Csak semmi sallang

Az éhség az egyik legnagyobb szívás néha, és itt most általánosságban írom, nem kizárólag az evésre gondolok. Éhségnek hívom azt is, amikor hirtelen tör rám a tanulás utáni vágy, vagy az alkotói tevékenység hiánya, amit nagyon nehéz féken tartani. Így jártam most is. Napok óta érzek valami olyasmit, mint amikor korog a gyomrom, csak ezt belül-, mélyen a lelkemben. Fokozatosan fészkeli be   magát  a fejembe újra a koreai és angol nyelv, hogy megint tanulnom kellene. Hiányzik. Mindkét nyelv, és a tanulás is. Egyiket sem használom, az angolt nagyon ritkán, és érzem, sokat felejtettem. Mostanában megint előjönnek álmomban. Néha angolul beszélek rövid mondatokat, máskor koreaiul próbálom kifejezni magam. Olykor sikerrel, de többnyire megakadok, és felébredek, amiért nem jutnak eszembe azonnal a szavak. Éhes vagyok. A tudásra éhezem, de jelenleg több más dolog foglal le, és egyelőre fogalmam sincs, hogyan tudnám beépíteni a napjaimba. Az viszont biztos, valahogy megoldom, mert minél...

Jól megfontolt szándékkal kerültem a címben a "kütyü" kifejezést, mert számomra azok a kisebb méretű dolgokat jelentik, a poszt pedig inkább a nagyobbakról szól. Oké, az "izé" sem túl szép kifejezés, de legalább mindenféle tárgy belefér a kategóriába. Minél jobban elokosodik a világ, én annál inkább dacolok vele, és húz a szívem a butácska holmik felé. Értem én, hogy elvileg segítenek nekünk embereknek, de engem leginkább zavarnak. Jó példa erre a pár éve megvett airfryer, ami természetesen okosítható lenne, de szerény személyem megelégszik a gombok nyomogatásával és forgatásával, valamint az alapfunkciókkal. Bennem van ez a "majd én azt tudom, minek mennyi idő kell" dac, és még ha ott a "túloldalon" a lehetőség újabb receptekre, engem ez nem mozdít meg az okosítás irányába. Aztán nyilván belefutottam az összes lehetőségbe, miután háztartási gépekre volt/van szükségünk. Ki is jött ám a számon egy "Most aztán már elég legyen!", mert bárm...

Talán kicsit túlzás a cím, de jelenleg azt érzem, mostanában a strucc lett a lélekállatom. Az a bizonyos, amelyik homokba dugja a fejét. Folyamatosan éreztem a nyomást, mindenhonnan a politikai mocskolódás zúdult a nyakamba és nyilván másokéba is. Aztán pár hete úgy éreztem, elég volt. Tévécsatornánk már vagy tíz éve nincs, elég hamar szakadt el a cérna az ottani változások és hirdetések miatt, de rádiót néha-néha azért hallgattam, főként, ha a párommal épp dolgoztunk valamin. Mára már teljesen kerülöm a rádiócsatornákat is, nem vagyok hajlandó bekapcsolni egyiket sem. Ha megyek valahová, már nem nézelődöm, csak a célra fókuszálok, mert nem vagyok kíváncsi a plakátokra. Hamarosan választások, és csak bizakodhatok benne (gondolom sok sorstársammal együtt), végre eltűnik az a sok szemét az utcákról is. A közösségi médiát is hanyagolom, nagyon ritkán megyek fel, mert bár nem sokakat követek, így is beszűrődnek a politikai tartalmak. Korábban egyszerűen továbbgörgettem, de mostanra besokal...

Hiába vagyok túl az ötödik x-en, ma is rendszeresen tanulok nem csak a nagyvilágról, szakmákról, az emberek természetéről, hanem főképp magamról. Régóta figyelem magam, a reakcióim, amik néha nem is tudatosak, bár egyre inkább lesznek azok a tanulási folyamat által. Hiába gondolom azt, hogy jól ismerem magam, amikor új szituációba/közegbe kerülök, akkor derül ki, bizony én is változok, vagy rosszul mérem fel egyes adottságaimat. Valahol valamikor (talán a közösségi médiában) említettem már korábban, az egész életemet a "mindig közbejön valami" határozta meg. Bármibe kezdtem amit a saját örömömre vagy előrelépésem miatt tettem, 90%-ban közbejött valami, ami általában nem kizárólag rajtam, vagyis az akaratomon múlt. Nehezen viselem a meghiúsult projekteket, amikor mások döntik el helyettem, csinálom-e vagy sem, ahogy bosszant a saját szervezetem szabotáns tevékenysége is. Valahogy mindig a legrosszabbkor történik velem valami. Akkor, amikor végre magamat helyezem előre. A legut...

Párom gyakran viccelődik velem a nyers zöldségek szeretete miatt, amin egyre kevésbé lepődök meg, mert tényleg olyan vagyok néha, mint valami kecske.  A salátafélék nyilván alapok, ezeket nem is boncolgatnám. Mostanában viszont eléggé rákaptam a sárgarépára, édesburgonyára és a brokkoli szárra, néha a cukkinire, szívesen rágcsálom ezeket, ha éhesnek érzem magam (pedig nem kellene). Még mindig jobbnak találom, mintha édességbe és sós rágcsákba folytanám az éhségem. Ugyanakkor próbálom nem túlzásba vinni, így inkább csak amolyan kis mennyiségű nasiként fogyasztom. Érdekes, míg a karfiolt kizárólag savanyúságként bírom megenni, a brokkoli jöhet   nyersen is. Répát máskor is ettem, nem nagy ügy, de az édesburgonya meglepett, mennyire ízlett már elsőre. Mostanában egyre gyakrabban jut eszembe, hogy kipróbáljam a pácolt és a párolt gyömbért is. Az előbbitől az ereje-, utóbbitól az elkészítése miatt tartok, de azt hiszem, ki fogom próbálni, mert teában is bejött. (Talán a japán és ko...

A változások elengedhetetlenek az életünkben, és többnyire kihat az életterünkre is. Így vagyok én is. Ahány helyen éltem, mindig voltak változások a berendezésekben, használati tárgyakban, mint például most a mosogató.  Elöljáróban annyit róla, hogy méretét tekintve óriási. 1 medencés, de simán alkalmas lenne babafürdető kádnak. Ugyanakkor a márkás mosogatók töredék áráért vettem, tehát nem egy drága darab, még ha a kinézete azt is sugallja. Életem során megtanultam, hogy a lakásunknak, a berendezési tárgyainknak velünk együtt kell változniuk. A mosogatóra kivetítve próbálom leírni a lényeget: fiatalon elég volt egy aprócska mosogató a kis edényeknek, mert az ember nem főzött akkora adagokat 1-2 személyre. Aztán amint család lett, a tagok számával nőtt az edények mérete, így szükség volt egy nagyobbra. Nem flancolásból, hanem szükségből. Ma pedig hiába vagyunk ketten újra, amikor itt az egész család (terveim szerint gyakran vendégelem meg őket), bizony szükség van a hatalmas edény...