Hiába vagyok túl az ötödik x-en, ma is rendszeresen tanulok nem csak a nagyvilágról, szakmákról, az emberek természetéről, hanem főképp magamról. Régóta figyelem magam, a reakcióim, amik néha nem is tudatosak, bár egyre inkább lesznek azok a tanulási folyamat által. Hiába gondolom azt, hogy jól ismerem magam, amikor új szituációba/közegbe kerülök, akkor derül ki, bizony én is változok, vagy rosszul mérem fel egyes adottságaimat.
Valahol valamikor (talán a közösségi médiában) említettem már korábban, az egész életemet a "mindig közbejön valami" határozta meg. Bármibe kezdtem amit a saját örömömre vagy előrelépésem miatt tettem, 90%-ban közbejött valami, ami általában nem kizárólag rajtam, vagyis az akaratomon múlt. Nehezen viselem a meghiúsult projekteket, amikor mások döntik el helyettem, csinálom-e vagy sem, ahogy bosszant a saját szervezetem szabotáns tevékenysége is. Valahogy mindig a legrosszabbkor történik velem valami. Akkor, amikor végre magamat helyezem előre.
A legutóbbi állásom tökéletes példa erre. Korábban nem dolgoztam kereskedelemben, de úgy gondoltam, az amúgy kereskedő beállítottságú családom génjeiből biztosan van bennem is valami. Rá kellett jönnöm, ez csak addig igaz, amíg van elég időm a vevőkre, szóval amit megtanultam ebből, egy nagyon pörgős helyen rettentően stresszelek. Ettől függetlenül kedveltem a munkatársakat, a főnökömmel sem volt problémám, viszont mire kezdtem belejönni, felbukkantak az egészségügyi problémák, már a munkahelyen is rosszul voltam -bár igyekeztem nem mutatni-, így feladtam. Akkor kezdtem orvosokhoz futkosni, és a többféle bajomat legyőzni.
Mire megoldódtak, és újra állást kerestem, mert ki akartam szakadni az itthoni magányból, ami már kezdett felemészteni (na meg nyilván pénzt is kellene keresni), beteg lett anyám, aki nem nagyon számíthatott másra, mint rám. Erről írtam korábban, most nem teszem. Miután elhunyt, elég pocsékul voltam lelkileg (nem kizárólag miatta), de ha nehezen is, kilábaltam belőle. Megint elkezdtem állást keresni, s láss csodát, mire úgy éreztem, most már van energiám minden figyelmem erre összpontosítani, a szervezetem úgy döntött, akkor nesze neked egy újabb orvosi eset. Néha eszembe jut, vajon mi lenne velem, ha csak úgy feladnám? Ha figyelmen kívül hagynám mi a bajom, lesz ami lesz. Aztán elgondolkodom, hogy valószínűleg minden csak még rosszabb lenne.
Alkalmanként sorsszerűnek éreztem ezeket az irányváltásokat vissza, mintha az élet terelgetne valami olyan felé, amire hivatott vagyok. Mégsem érzem teljesnek az életem, hiányzik valami, az időm egyre fogy, az akadályok pedig mintha csak gyűlnének. Próbálom kevésbé figyelembe venni, újra és újra felszívni magam és megint belevágni dolgokba, mert utálok feladni bármit még akkor is, ha azt vallom, néha el kell engedni dolgokat a saját érdekünkben.
Pozitívum azonban ebben az egészben, hogy miközben megélem mindazt ami velem történik, tanulok, tapasztalatokat szerzek, amik gyakran jól jönnek, szóval bármennyire is nehéz néha, azt mindenképp el kell ismernem, az élet alkalmanként merész, vagy durva, de elég nagy tanítómester ha figyelünk, és nem kizárólag a saját sebeinket nyalogatjuk két pofon közt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése