Pride hónap van

Olvasom a híreket. Előbb felröhögök, hogy ilyen nincs, aztán ráeszmélek, dehogynem. Cirkuszország főbohócai támadásba lendültek. Nem ma, és nem is tegnap, de egyre nagyobb és bénább cirkuszt csinálnak, mert egyre nagyobb a támogatottsága, és egyre kisebb a fogás az LMBTQ közösségen. Szerintem ez jó, és remélem, marad a tendencia, és elhal az a lendület, amivel kevesen, de nagyokat óbégatnak a vakvilágba.

Bevallom, számomra a Pride egy kicsit sok. Nem magával a felvonulással vagy a bulival van gondom, hanem a magamutogatás részével. Egyszerűen bizonyos részleteket nem az utcára illőnek érzek. Ettől függetlenül túlzásnak találom azt a fajta beszabályozást, vagy inkább tiltást, amit  ez a parádés vezetőség folytat.

Azt gondolom, a Pride-nak üzenete van, ezért nem a betiltásával kellene megmutatni a hatalmi fölényt, inkább le kellene ülni a szervezőkkel és kompromisszumokat kötni mindkét oldalon.

Élnek köztünk LMBTQ emberek, ezért felesleges megpróbálni "eldugni" őket, sőt. Egy nemzet úgy lehet egészséges, ha a tagjai is azok. Az elfojtás és a szorongás pedig nem egészséges. Igenis szükség van arra, hogy lehetőséget biztosítsunk a fiataloknak a biztonságos felnőtté váláshoz, ez pedig nem a tiltás vagy a tagadás útján vezet, hanem a felvilágosításén, mert a szexuális felvilágosítás ma is vicc szintű. Talán mert még ma is egy többségében prűd, takargató nemzet vagyunk, amit már ideje lenne megváltoztatni.

Ha mindkét fél nyitott volna a kommunikációra, miért is ne lehetne megtartani egy szabadságra, elfogadásra és szeretetre épülő felvonulást? Bármit lehet jól csinálni, ezt is. Ne vegyünk el egy lehetőséget azoktól, akik számára nemcsak fontos, hanem ez az életük, a mindennapjaik. Hadd mutassák meg magukat, és hadd lássák őket a fiatalok is, akiknek akár egy kicsit is biztonságot adhat, nincsenek egyedül ebben az egyre zavarosabb világban. Hagyjuk, hogy mindazoknak akiknek fontos, találkozhassanak, kapcsolatokat építhessenek, felkaroljanak, segítsenek. Megérteni, elfogadni, és néha túlélni. Mert a gyerekvédelemhez az is hozzátartozna, hogy nem taszítjuk őket a bizonytalanságba és a szorongásba egy aprócska másság miatt, amiből többen nem találnak kiutat, és meg sem érik a felnőttkort. Nekünk kell vigyáznunk ezekre a fiatalokra. Figyelnünk rájuk, segíteni az önmaguk felfedezésében, biztonságot teremteni számukra az elfogadással, és ha van egy- vagy több olyan szervezet, akik ezt vállalják, hát karoljuk fel őket, és ne az ellehetetlenítésen ügyködjünk.

Na és igenis büszkék lehetnek magukra, hisz egy kisebbségként szembesülnek az ellenségeskedéssel, mégis felkelnek újra és újra, teszik a dolgukat mint bárki más, tanulnak, dolgoznak, próbálnak élni, megélni, túlélni, mint a többség.

Egy nemzetben, ahol állandóan visszatérő probléma a kevés gyerek, talán nyitni kellene a meleg közösségek felé. Talán lehetőséget kellene adni a (polgári) házasságra, a gyermekvállalásra akár örökbefogadással, akár a béranyasággal (az utóbbira bizonyos keretek közt, és nem kizárólag a LMBTQ közösségben). Csatornákat kellene megnyitni, és nem elzárni. Egy boldogabb-, vagy legalábbis kevésbé frusztrált nemzetért. 

Szeretném megérni azt, amikor kicsinyke országunkban is csak egy mindennapos esemény lesz a melegházasság. Talán naivitásnak tűnik, hisz nem egyszerű egy olyan országban, ahol az emberek egy része még mások haját vagy öltözékét sem képes elfogadni, de hiszem, hogy sosincs késő bármi jót elkezdeni.

Azt hiszem, a véleményem egyértelmű: HAJRÁ PRIDE! 

Ui: az LMBTQ is csak egy címke, akárcsak a heteró, de a címkék alatt mind hasonló emberek vagyunk, ezért a hétköznapokban (is) igyekszem felesleges címkék nélkül beszélgetni, dolgozni, élni. Ahogy a ruhát, úgy az embert sem a címke határozza meg.

Frissítés (06.29)

Tegnap sikeresen megvalósult a Pride. Nem fűzök hozzá nagy szavakat, csak azt, amit azóta érzek. Még soha életemben nem voltam büszke egy felvonulás miatt, de tegnap óta a Pride miatt igen. Nem tudtam ott lenni, de a szívem a vonulókkal volt egész délután, néztem a posztokat, amiket többször is megkönnyeztem. Most úgy érzem, talán van még remény nekünk magyaroknak, és győzhet a szeretet, az elfogadás és az összefogás a gyűlölet és megfélemlítés felett. Hosszú ideje nem voltam büszke erre az országra és a népére, ezért hálás vagyok minden szervezőnek és résztvevőnek, hogy ezt a saját kis buborékomban is átélhettem.