Már nem emlékszem pontosan, vajon írtam-e valaha arról, hogy a nagyszülők hiánya miatt gyermekkorom nyarait az anyai nagyanyám húgánál töltöttem falun. Ő volt a pótnagyim, és azt hiszem, sosem kívánhattam volna jobb nagyit nála. Szigorú volt, mégis kedves, rengeteget köszönhetek neki, sokat tanultam tőle. Sosem felejtem el, hányszor töröltette el velem újra és újra az üvegpoharakat, mert még mindig talált rajta akárcsak egy apró foltot is. Azóta is eszembe jut, ahányszor csak kiszedem a poharakat a mosogatógépből, és látom a rajta maradt cseppek nyomait. Szinte hallom a hangját, és lelki szemeim előtt látom a pillantását, ahogy mondaná: ez még nem tiszta, töröld csak fényesre! Talán régen kevésbé mondtam volna rá, de ma már a szép emlékeim közt őrzöm.
Bár mindig szegények voltak, és emlékeim szerint még a faluból sem tette ki a lábát önként soha, messze földön (de legalábbis a faluban) híres volt az udvara. Rettenetesen sok virágot ültetett minden évben, amit aztán nyaranta velem locsoltatott napi kétszer a hőségben. Őszintén? Akkoriban nagyon utáltam locsolni. Volt vagy száz muskátlija -teszem hozzá, mind gyönyörű, tele virággal-, rengeteg kardvirág, paprikavirág, büdöske, százszorszép, tátika, és még felsorolni sem tudom mind, mert olyan sok növénye volt. Mégis gyönyörűen rendben tartotta a kertje mellett. A lakásban is sok-sok növényt tartott, amit nyilván szintén nekem kellett öntözni, míg nála voltam. Nem is lett volna gond velük, ha nincs az a sok aszparágusz, aminek az illatát hihetetlenül gyűlöltem, míg virágzott. Talán emiatt nem volt nekem sosem. Bármennyire is hálás és mutatós növény, az illatát nem bírom elviselni.
No de a lényeg: a pótnagyimnak volt egy kis szőlőlugasa, benne egy asztallal, három oldalán paddal, ami számomra amolyan menedékféle volt. Nem csak a meleg elől bújtam be a szőlőlevelek és fürtök által árnyékot adó hűvösbe, hanem szívesen olvastam is ott, de gyakran mentem ki a reggelivel vagy a vacsorával, és ettem kint. Annak a lugasnak hangulata volt. A több tíz éves szőlőtőkékkel, a duruzsoló méhekkel, a lepkékkel, a kicsit már megkopott-, akácfából készült asztallal és padokkal.
Emlékszem, unokabátyámmal mennyit kártyáztunk ott a nyári délutánokon vagy estéken, vagy csak néztem, ahogy a lugas mellé állt a kocsival és nekiállt megszerelni, miközben magyarázta épp mit csinál, és néha kért ezt-azt, szerszámokat a táskájából. Akkoriban még fogalmam sem volt, melyik szerszám micsoda, amolyan városi gyerekként nem értettem ilyenekhez. (Azért néhány nyár alatt ragadt rám valami, egy idő után meg tudtam különböztetni a franciakulcsot a harapófogótól.)
Így visszagondolva, sok időt töltöttem abban a lugasban. Leszedés után ott pucoltam meg a borsót és a babot, pakoltam a kiszelelt mákot lenvászon "zacskókba". Azt hiszem, a felnőtt életemre sokkal nagyobb hatással volt az a környezet a virágokkal, a kerttel, na meg azzal a lugassal, mint azt valaha is hittem volna. Mások a szűk családjuktól visznek jó dolgokat tovább, azt hiszem, én a pótnagyimtól, az unokabátyámtól kaptam a legtöbbet gyerekkoromban.
Most, miután én vagyok abban a korban, mint a pótnagyim akkoriban, úgy érzem, szükségem van egy lugasra a saját udvaromban. Szeretném, ha a gyerekeimnek és az unokáimnak is átadhatnék egy kicsit az emlékeimből azokon a nyarakon, amikor meglátogatnak majd a nyári szünetekben. Valamit, amit valaki olyan indított el, aki csak a puszta létezésével is hatással volt másokra. Szeretném, ha lenne egy lugasom, ezért gondolkodni kezdtem azon, a korábbi tervek mellett hogyan oldhatnám meg, hol alakíthatnék ki egy ilyen helyet. Közben infókat gyűjtök, mert a szőlőtermesztés eddig kimaradt az életemből, de nyilván ha belevágok, életben is kell tartani azokat a tőkéket, hogy olyan lugasom legyen, amilyenre vágyom. Remélem sikerül megvalósítanom, és talán egyszer megint ülhetek egy szőlőlugasban, akkor már a sajátomban, és jó szívvel emlékezhetek a családomnak azon tagjaira, akik meghatározó élményekkel ajándékoztak meg még gyerekként.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése