Darálóban

Mit mondhatnék? Nem vagyok jó passzban. Kicsit olyan, mintha bekerültem volna egy lelki darálóba, ahová csak tuszkolnak befelé, és darabokban jöhetek ki. Tudom-tudom, fűszerezzek és csináljak belőle jó kis "fasírtot".

Egyetlen "pozitívuma" ennek az egésznek, hogy egy iszonyatos nagy löketet adott az új regényemhez, ami múlt hét pénteken elkészült, a hétvégén javítottam újra, és hétfőn felkerült az Irkára. Őszintén szólva talán azért lett kész ennyire gyorsan, mert sok-sok saját élmény van benne, kicsit elferdítve, icipicit szépítve, néhol átformálva. Itt-ott bizony én magam vagyok, hol az egyik-, hol a másik szereplőben. Nem szépítem, a történet alapját részben a jelenlegi helyzetem fogalmazta meg bennem, amire nagyjából a közepe táján jöttem rá. Ebben a történetben van a legtöbb valós-, nem 100%-ban kitalált elem. Sokat segített a feszültség levezetésében, amit igyekeztem csendben tenni. Valahogy most nem ment a hangoskodás.

Azért bármennyire is vagyok magam alatt mostanában, történnek jó dolgok is (legalábbis a helyzethez mérten). Ilyen például az a fajta pozitív élmény, ami manapság nem igazán jellemzi az egészségügyet. Sok-sok rossz tapasztalat után azt kell mondanom, ma nagyon nehezen tartottam vissza a sírást egy, az orvos felől érkező gesztus miatt. Amikor egy kétségbeejtő helyzetben egy (számára) apróságnak tűnő dologgal, és egyetlen mondatával vett le ólomsúlyokat a vállamról. Tudom, hiányzik a kontextus, de ez valami olyasmi, amit legtöbben nem szívesen osztanának meg a nyilvánossággal. Nem magamra, másokra szeretnék tekintettel lenni.

Próbálok újra apróságokba kapaszkodni, ahogy korábban is bármikor, szóval csak megint úgy vagyok, mint a bicikli, amelyik ledobta a láncot, de attól még bicikli maradt. Ha valaki visszadobja a helyére azt a leesett láncot, megint hajthatják. Nos, az orvos valami hasonlót tett, ezért egy ideig még biztosan működőképes leszek.