Csak semmi sallang

Eljutottam végre a ház legkisebb helyisége berendezésének megtervezéséhez. Az aprócska, mindössze 1.50x2,50 méter nagyságú szobácska egy többfunkciós része lesz a háznak. Épp emiatt nem egyszerű berendezni. Funkciók, amiket számításba kell venni: céges munka számítógéppel, nyomtatóval, mappák tárolása, varrás, ezekhez a varrógép és kellékei, kelmék, szövetek, gombok, cipzárak stb. tárolása, kötéshez-horgoláshoz fonalak és tűk tárolása, scrapbookok készítéséhez kartonok, színes papírok, vágók, ragasztók és egyéb apró kellékek tárolása, íráshoz a laptop és a pendrive-ok tárolása, tanuláshoz a tananyagoknak és szótáraknak hely, emellett egy kisebb gardrób rész kialakítása a kabátok, sapkák és sálak tárolására, évszakokhoz igazodva. Ahogy korábban már írtam, nem vagyok oda a polcokért, ezért zárt szekrényekben gondolkodom ebben az esetben is, ugyanakkor az ablak és az ajtó helye jelentősen meghatározza, mit hová lehet helyezni, ezért egy L alakú elrendezés a leghatékonyabb. Figyelembe kell...

Már elkezdtük a stukkózást, amikor beugrott, hogy bizony ekkora hatalmas fehér falfelületeknél jobban mutatna a színes stukkó. Emiatt aztán alaposan megszívattuk magunkat. Na nem maga az ötlet miatt, hanem mert a már feltett stukkókat festeni egy horror, hogy ne legyen festékes a csoda szép fehér fal vagy plafon. A ragasztószalagot nem nagyon kedveli a falfesték, hiába is lenne könnyebb vele, szóval marad a lehetőleg nem remegő kéz, a vékony ecset, na meg a tériszonyom, amit azért itt-ott sikerül leküzdenem a stabil járófelület kialakításával. Bár már egy ideje végeztem a stukkók festésével (már amiket nem tettünk fel korábban), csak most sikerült befejezni a felrakásukat. Kipróbáltam erre is a festéket, amivel a parketta szegélyeket festettem ( itt írtam róla), vagyis nem pont azt, hanem a világosszürke változatot. Szerintem elég ütős lett. Nem túl harsány, inkább visszafogott, és ha minden jól megy, sokféle színhez passzol majd, amikor végre színesek lesznek a falak. A konyha csempé...

Születésemkor kaptam egy nevet, amit sosem bírtam megszeretni. Bár mások szerint szép, és/vagy különleges, nekem mindig egy macera volt. Megszoktam, de a mai napig utálom, ha így szólítanak, pedig nehéz másképp hívni, mert nem egy becézhető név. Legalábbis ezt hittem, míg mások el nem kezdtek másként hívni. A poén ebben az, hogy ezeket a beceneveket teljesen más nevekhez kötik az emberek. Talán épp emiatt kedveltem meg őket, és ma is jobban szeretem bármelyiket, mint a saját keresztnevemet. A közösségi médiában ugyan az eredetit használom, de ennek is megvan az egyszerű oka, ami ugyanaz, miért nem pakolom ki a kedvenceimet a netre. Ha egyszer elkapna gépszíj, és arra vetemednék, hogy jelszónak használjam bármelyiket, nem igazán lesz honnan előásni mások számára. Bár korábban írtam már a jelszó választásaimról, azért én is öregszem, sosem tudni, mennyire épülök le úgy 20-30 év múlva. Azt hiszem, ez a poszt egy kis magyarázat is arra, miért használom a blogokban az Oli nevet. Nem egy egy...

Öregszünk. Nagy dolog! -mondhatnánk, és amúgy alapjában véve tényleg az, hisz ez az élet rendje. Csakhogy amíg fiatal voltam, fel sem tűntek olyan apróságok, amiken ma már sokat rugózok. Ilyen például a szekrények elosztása, de főleg a nyithatóságuk. Ahogy azt már korábban írtam, előnyben részesítem a zárt szekrényeket a polcoknál, de most nem kimondottan erről lesz szó. Bár már megvan a konyhabútorunk terve, és tényleg minden oké rajta, mert ahányszor ránéztem az utóbbi hónapokban, semmin sem akartam változtatni, egy aprócska részlet mégis változtatásra szorul. Ugyan ez nem látható, de mégiscsak változás. Egyik nap, ahogy a konyhában tettem-vettem, folyton zavartak az ajtók. (Amúgy is hajlamos vagyok mindenem összeverni a bútorokban.) Aztán amikor kisikáltam a polcokat, de előtte ki kellett szednem a hátsó részeken tárolt edényeket, akkor pattant a szikra az agyamban. Úgy döntöttem, a nyitható ajtók helyett kihúzható fiókok kerülnek mindenhová, előlaphoz rögzített fémráccsal. Ez jelen...

Nemrég megkaptuk a tájékoztatót az szja 1% kiutalásáról, ami jó érzéssel tölt el. Amióta van lehetőség a felajánlásra, mindig éltünk vele. Dolgoztam civil szervezetnél, tudom mekkora segítséget jelenthet, ha akár csak 100-an is adnak nem túl nagy összeget, mert egy szervezet ennek értékét akár pályázatokkal, akár más pénzügyi forrásokkal, személyi és tárgyi ráfordításokkal megsokszorozhatja. Eleinte közösségi megmozdulásokat támogató szervezeteket támogattunk, mert mindig is hangsúlyt helyeztünk az együttműködések, a partnerségek kialakítására. Aztán több éve volt két tűzeset is a házunk közelében, ami felkavart bennünket. Amikor konkrétan látod megsemmisülni mások otthonát és tehetetlen vagy, mert nincs felszerelésed a hatalmas lángokhoz, az elindít benned valamit. Bennünk azt, hogy olyanoknak segítsünk, akik gyorsan próbálnak menteni. Életeket, otthonokat. Számunkra fontos az is, hogy lehetőleg helyi, vagy környékbeli szervezetek legyenek, szóval ha költözünk, váltunk. Mivel nem vagy...

Hajnali negyed 4-kor ébredni néha tud fájni. Tegnap befejeztem az új könyvem, de nem jó a címe, szóval nyilván ez volt az első ami beugrott, és nem hagyta, hogy visszaaludjak. A címre most sem jöttem rá, azonban sikerült az agyamnak összehoznia egy stand-up könyv ötletét életem hülyeségeiből. Nyilván néhány részlet meg is fogalmazódott bennem, csak hogy biztosan kimenjen az álom a szememből. Persze amiket leírnék, azok nem feltétlenül igazak, de az alapszituációk azok volnának. Mondanám, hogy no, nyithatnék én is egy Youtube csatornát, aztán hadd menjen, de sajnos nem vagyok akkora arc, és a hangom sem egy stand-up-osé, mert ahhoz azért kell egy bizonyos erő, vagy hangzás. Ez van, be kell ismerni, ha valamihez nem vagyunk elegek. Kíváncsi vagyok mi lesz belőle, mert ez nem olyan mint az eddigi könyvek amiken nem gondolkodtam, csak leírtam egy történetet úgy, ahogy a fejemben megfogalmazódott. A következőben viszont sok történet lenne összefűzve, de még sosem csináltam hasonlót, szó...

Néha nagyokat nevetek, amikor ütközik mások ízlése. Leginkább akkor, ha helyén kezelik az ilyesfajta különbözőségeket, és inkább viccesen szócsatáznak az épp adott témáról, mintsem vérre menő harcias válasznyilakat dobálva próbálják ráerőltetni a saját igazukat a másik félre. Tapasztalataim azt mutatják, igenis pozitív az, ha az embereknek különbözőek az ízléseik. Sok esetben akár a párkapcsolatban. Izgalmasabb összehozni két különböző ízlést, és kompromisszumot találni.  Ugyanakkor hozzá kell tennem, a különbözőségek az ízlés terén úgy lesznek könnyen áthidalhatók, ha vannak közös nevezők is. Persze ehhez ismernünk kell a másikat. Aztán ott vannak a különféle használati tárgyak, és mennyire jó már, hogy nem minden egyforma méretű (ahogy az emberek sem egyforma magasak pl.), vagy színű, formájú stb. Van választék, nem dög unalom végigmenni az utcán és mindenhol ugyanazt látni, vagy minden házban ugyanolyan berendezést találni, és még hosszasan sorolhatnám. Na és ott van a változás ...

Kevés az időm mások írásait olvasni, de azért alkalmanként bele-beleolvasok érdekesnek tűnő történetekbe. Aztán bevallom, gyakran megbánom. Nem szólok le senkit, ez nem erről szól, egyszerűen ez is ízlés kérdése. Az én ízlésemé, ami sokszor nem egyezik másokéval. Épp ezért nem ítélet az, amikor azt érzem, nekem cseppet sem jött be amit olvastam, sokan vannak így. Többnyire a végeláthatatlan körmondatok idegesítenek, főleg amikor egymás után több is van. Lehet bármilyen kedves, nosztalgikus vagy megható egy rövid történet, ha tele van (szerintem) felesleges körítéssel. Olyan ember vagyok, akit el lehet gondolkodtatni, de amikor hosszan és kuszán fonják a szavak fonalát, na az már ki tud készíteni. Tudom, az én bajom. A blogot olvasva talán mindenki érti a posztok egyszerűségét még akkor is, ha esetleg hosszúra sikerül egy-egy bejegyzés. Igen, néha élek a hasonlatokkal, de próbálom a lehető legegyszerűbben leírni a mondanivalóm. Szeretem a letisztult és egyszerű dolgokat, ahogy az érthet...

Korábban írtam már, szeretem a színeket, és szívesen kísérletezek velük. A festést letudtuk, és mivel a falakat első festésként fehérre kentük, máshogy próbálunk színeket vinni a házba. Múlt hétvégén leparkettáztunk, de a szegélyeket magunk csináljuk, és ehhez kellett festék. Kétféle parkettát tettünk le, az egyik egy barna tölgy szín, a másik egy szürkésbarna, szintén tölgy, de kicsit másképp erezett. A szegély alapja egy 9x2 centiméteres fenyő deszka, amiből kimartuk a parketták helyét. A parkettákat levágjuk 6 centi szélesekre, és azt ragasztjuk fel a hordozó fenyő deszkára, aminek a felső 3 centije hozzá passzoló színes lesz. A festékkel aztán kicsit bajban voltunk, mert két teljesen más árnyalat, így alapvetően két különböző színben gondolkodtunk. Mivel használtunk már Remmers Deckfarbe festéket, úgy gondoltuk, annak színeiből választunk. Eleinte az antracit és a dió került szóba, aztán addig-addig szemeztem a dohány színnel, hogy úgy döntöttem, kipróbáljuk azt. Beletrafáltam, ugy...

Volt itt már szó arról, hogy a rajz és a festés közel áll hozzám, de igazából egyszerűen imádok festeni. Persze leginkább saját képeket, viszont nem vászonra. A falfestés az, amit bárhol és bármikor szívesen csinálok, csak legyen egy fehér alapom, meg némi temperám és ecsetem. Bár jelenleg nem épp erről a festésről esik szó (egyelőre), egy mozgalmas időszakon vagyok túl, mert az építkezés újra és újra hozza a lehetőséget eme munkákra, ami nyilván a kedvencem az összes közül, és nem csak amiatt, mert ez már egyike a befejező műveleteknek. Közben pedig lehet izmosodni is. Tudom-tudom, csak egy hengert kell húzkodni a falon, mi abban a megerőltető, ugye? Azért közel 100 négyzetméter plafon, plusz a falak alapozása és háromszori festése azért már nem csak egy kis hengerezés. Nem egyedül csinálom, így megoszlik, de azért rendesen elfáradok a nap végére, nem kell altató. Ilyenkor mindig úgy érzem, valami új izomköteget találtam magamon, pedig nyilván nem, csak eddig ellustultak. Pár napig fá...