Csak semmi sallang

Hajnali negyed 4-kor ébredni néha tud fájni. Tegnap befejeztem az új könyvem, de nem jó a címe, szóval nyilván ez volt az első ami beugrott, és nem hagyta, hogy visszaaludjak. A címre most sem jöttem rá, azonban sikerült az agyamnak összehoznia egy stand-up könyv ötletét életem hülyeségeiből. Nyilván néhány részlet meg is fogalmazódott bennem, csak hogy biztosan kimenjen az álom a szememből. Persze amiket leírnék, azok nem feltétlenül igazak, de az alapszituációk azok volnának. Mondanám, hogy no, nyithatnék én is egy Youtube csatornát, aztán hadd menjen, de sajnos nem vagyok akkora arc, és a hangom sem egy stand-up-osé, mert ahhoz azért kell egy bizonyos erő, vagy hangzás. Ez van, be kell ismerni, ha valamihez nem vagyunk elegek. Kíváncsi vagyok mi lesz belőle, mert ez nem olyan mint az eddigi könyvek amiken nem gondolkodtam, csak leírtam egy történetet úgy, ahogy a fejemben megfogalmazódott. A következőben viszont sok történet lenne összefűzve, de még sosem csináltam hasonlót, szó...

Néha nagyokat nevetek, amikor ütközik mások ízlése. Leginkább akkor, ha helyén kezelik az ilyesfajta különbözőségeket, és inkább viccesen szócsatáznak az épp adott témáról, mintsem vérre menő harcias válasznyilakat dobálva próbálják ráerőltetni a saját igazukat a másik félre. Tapasztalataim azt mutatják, igenis pozitív az, ha az embereknek különbözőek az ízléseik. Sok esetben akár a párkapcsolatban. Izgalmasabb összehozni két különböző ízlést, és kompromisszumot találni.  Ugyanakkor hozzá kell tennem, a különbözőségek az ízlés terén úgy lesznek könnyen áthidalhatók, ha vannak közös nevezők is. Persze ehhez ismernünk kell a másikat. Aztán ott vannak a különféle használati tárgyak, és mennyire jó már, hogy nem minden egyforma méretű (ahogy az emberek sem egyforma magasak pl.), vagy színű, formájú stb. Van választék, nem dög unalom végigmenni az utcán és mindenhol ugyanazt látni, vagy minden házban ugyanolyan berendezést találni, és még hosszasan sorolhatnám. Na és ott van a változás ...

Kevés az időm mások írásait olvasni, de azért alkalmanként bele-beleolvasok érdekesnek tűnő történetekbe. Aztán bevallom, gyakran megbánom. Nem szólok le senkit, ez nem erről szól, egyszerűen ez is ízlés kérdése. Az én ízlésemé, ami sokszor nem egyezik másokéval. Épp ezért nem ítélet az, amikor azt érzem, nekem cseppet sem jött be amit olvastam, sokan vannak így. Többnyire a végeláthatatlan körmondatok idegesítenek, főleg amikor egymás után több is van. Lehet bármilyen kedves, nosztalgikus vagy megható egy rövid történet, ha tele van (szerintem) felesleges körítéssel. Olyan ember vagyok, akit el lehet gondolkodtatni, de amikor hosszan és kuszán fonják a szavak fonalát, na az már ki tud készíteni. Tudom, az én bajom. A blogot olvasva talán mindenki érti a posztok egyszerűségét még akkor is, ha esetleg hosszúra sikerül egy-egy bejegyzés. Igen, néha élek a hasonlatokkal, de próbálom a lehető legegyszerűbben leírni a mondanivalóm. Szeretem a letisztult és egyszerű dolgokat, ahogy az érthet...

Korábban írtam már, szeretem a színeket, és szívesen kísérletezek velük. A festést letudtuk, és mivel a falakat első festésként fehérre kentük, máshogy próbálunk színeket vinni a házba. Múlt hétvégén leparkettáztunk, de a szegélyeket magunk csináljuk, és ehhez kellett festék. Kétféle parkettát tettünk le, az egyik egy barna tölgy szín, a másik egy szürkésbarna, szintén tölgy, de kicsit másképp erezett. A szegély alapja egy 9x2 centiméteres fenyő deszka, amiből kimartuk a parketták helyét. A parkettákat levágjuk 6 centi szélesekre, és azt ragasztjuk fel a hordozó fenyő deszkára, aminek a felső 3 centije hozzá passzoló színes lesz. A festékkel aztán kicsit bajban voltunk, mert két teljesen más árnyalat, így alapvetően két különböző színben gondolkodtunk. Mivel használtunk már Remmers Deckfarbe festéket, úgy gondoltuk, annak színeiből választunk. Eleinte az antracit és a dió került szóba, aztán addig-addig szemeztem a dohány színnel, hogy úgy döntöttem, kipróbáljuk azt. Beletrafáltam, ugy...

Volt itt már szó arról, hogy a rajz és a festés közel áll hozzám, de igazából egyszerűen imádok festeni. Persze leginkább saját képeket, viszont nem vászonra. A falfestés az, amit bárhol és bármikor szívesen csinálok, csak legyen egy fehér alapom, meg némi temperám és ecsetem. Bár jelenleg nem épp erről a festésről esik szó (egyelőre), egy mozgalmas időszakon vagyok túl, mert az építkezés újra és újra hozza a lehetőséget eme munkákra, ami nyilván a kedvencem az összes közül, és nem csak amiatt, mert ez már egyike a befejező műveleteknek. Közben pedig lehet izmosodni is. Tudom-tudom, csak egy hengert kell húzkodni a falon, mi abban a megerőltető, ugye? Azért közel 100 négyzetméter plafon, plusz a falak alapozása és háromszori festése azért már nem csak egy kis hengerezés. Nem egyedül csinálom, így megoszlik, de azért rendesen elfáradok a nap végére, nem kell altató. Ilyenkor mindig úgy érzem, valami új izomköteget találtam magamon, pedig nyilván nem, csak eddig ellustultak. Pár napig fá...

Be kell vallanom, rigolyás vagyok a fűszertartókra. Ez megint egy olyan valami, amit nagyon tudok szeretni és utálni is, na persze nem egyszerre, inkább felváltva. Számomra ez az a kategória, amikor nincs tökéletes megoldás, így muszáj kompromisszumot kötni, vagy ezt, vagy azt kell elengedni, pedig pár éve azt hittem, megtaláltam a fűszertartók szent grálját. Akkoriban úgy döntöttem, felhagyok a korábbi szekrényben tárolós módszerrel, és veszek egy asztali-, forgó fűszertartót, ami ráadásul "rozsdamentes acélból" készült. Azért a macskaköröm, mert egy nagy humbug volt. Alig egy-másfél év után rozsdafoltok jelentek meg rajta, amikkel azóta is harcolok, miközben lekezelni és festeni nem lehet. Rettentően nehéz takarítani, mert a vékony hajlított lemez oltári kényelmetlen, amikor épp a belsejében lévő eldugott részeket igyekszem kitörölni. A fogkefe nem elég hajlékony, így nem mindenhol férek hozzá. Igazából talán ez a két problémám vele, amiért utálom, mert hát egyre csúnyább é...

Szeretem a fecskéket már egészen gyerekkorom óta. Nem tudnám megfogalmazni milyen okból, így hát csak. Sokan nem bírják őket a piszok miatt amit csinálnak, de számomra az egy elenyésző kellemetlenség, amit ki lehet küszöbölni egy kis barkácsolással. Tavasz végén megjegyeztem a páromnak, ebben az évben még egyetlen fecskét sem láttam. Persze megeshet, hogy mindössze elkerülte a figyelmem, de attól még egy sem került a szemem elé. Aztán úgy 1 héttel ezelőtt megláttam 8-10 repkedő villásfarkút, és egészen megörültem nekik. Gyorsan továbbálltak, de addig is gyönyörködtem bennük. Ilyenkor valahogy előjön a gyermekei énem, és szinte nosztalgiával hasít belém az öröm, amiért nézhetem őket. No de a lényeg: pár napja hatalmas csicsergésre figyeltem fel odakint, és a nyitott ablaknál beszűrődő hangok felkeltették a kíváncsiságom. Kimentem hát az udvarra, és meg sem tudnám magyarázni az érzést, amit előhozott belőlem egy hatalmas csapat fecske, amik több mint negyed órán át köröztek a mi-, és szo...

Megint "ünnep" van, egy a sok közül. Régen ilyen alkalmakon felhúztuk az ünneplő ruhánkat, amire ma már egészen másként tekintünk, inkább hívnánk uniformisnak. Manapság mindenkinek más csinosabb ruhát jelent, nekünk azonban sem ezt, sem azt, hanem valami teljesen mást. Ezért is van, ha bármit ünneplünk, akkor azt mondjuk, csinibe öltözünk. Miért? Mert ha bármelyikünk kiejti a száján, hogy "Na, akkor öltözzünk ünneplőbe!", az egyet jelent a munkaruhával. A magyarázat nagyon egyszerű: volt idő, amikor kizárólag ünnepnapokon jutott időnk a saját dolgainkkal foglalkozni, az elkezdett vagy elmaradt munkáinkat folytatni vagy befejezni. Olyankor mindketten munkaruhát öltöttünk, szóval az ünnepnapi viseletünk többségében ez volt. Akkor kezdtük el ezt mondogatni, aztán azóta is így maradt. A mai napig végigdolgozzuk az ünnepek nagy részét, nekünk szinte fel sem tűnik, inkább csak akkor vesszük észre, amikor a családtagokkal beszélünk telefonon, és mesélnek, épp mivel töltik ...

A címben leírt kérdések nem véletlenek. Az elmúlt néhány hétben gyakran tettem fel magamnak, amikor több alkalommal úsztunk meg autós balesetet. Talán a gyors reakcíóinknak és lélekjelenlétünknek, vagy talán a sorsnak, esetleg a s1zerencsének köszönhetően nem történt bajunk. Velem ugyan "csak" kétszer fordult elő, de párom ennél többször sodródott bajba mások miatt. Sokat autózunk (többnyire munkához kapcsolódóan), így nem csoda, ha alkalmanként történnek az emberrel kellemetlen szituációk, de az utóbbi időben ezek már bőven túllépték nálunk a lélektani határt. Nagyjából 1 hete volt talán a legfélelmetesebb mind közül, amit életem párja élt át: a mögötte közlekedő autós előzésbe kezdett, nem vette észre, vagy figyelmen kívül hagyta a szembejövő fekete autót, aminek nem volt felkapcsolva a világítása. Párom nyomott satuféket és rántotta jobbra a kormányt, hogy beférjen előtte az előző autó, és elkerüljék a frontális ütközést, ami szó szerint 1-2 méteren múlt. Bár megmentett pá...

Most, hogy napok múlva krisztusi korba lép a házasságunk, eszembe jutottak az évfordulók. Azt hiszem erről mindössze három szóban is érthetően tudnék írni: semmit sem jelentenek. Valójában azonban ez nem lenne teljesen igaz, egyszerűen csak a felesleget próbálom kigyomlálni. Nem vagyok egy mindent is ünneplő ember. Attól függetlenül, hogy számomra is jó érzés megünnepelni dolgokat, nem szeretem túlzásba vinni, mert akkor bármely   fontos  dátum elveszíti különleges jellegét. Vannak, akik akár évente is képesek ünnepelni nem csak a szülinapokat, de számukra jeles évfordulókat is, na ez eléggé távol áll tőlem.  A házassági évfordulónk is nagyjából 5 évente jut eszembe. Írtam már  itt  korábban, hogyan viszonyulok a házassághoz úgy általában, nem szeretném ismételni magam. Mindenesetre így több mint 30 év távlatából azért azt gondolom, elég szép teljesítmény van a hátunk mögött. Igen, így többesszámban, mert bár lehetne nagy arccal kijelenteni, hogy hja, kérem, egy...