Csak semmi sallang

Pár hónapja bizakodóbb voltam, mint ma. Igen, még mindig állást keresek. Kaptam már biztatást, de lehurrogást is bőven, mégis folytatom, mert hiszem, hogy megtaláljuk egymást azzal a munkával, amire szükségem van, és aminek az elvégzésére épp én kellek. A blogban is olvashatja bárki, hogy pozitívan állok általában mindenhez, de mások nem egészen úgy értelmezik a dolgokat ahogy én. Nem szégyellem, válogatok a munkákban. Ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a szempontom nem az, hogy mit akarok csinálni, hanem az, mit lennék képes jól csinálni. Ismerem magam. A képességeimet, és a korlátaimat is. Mindig tanulok valamit, és épp emiatt nem ijedek meg olyan feladattól, amihez nincs előképzettségem, mert ha érdekel, képes vagyok szinte bármennyit tanulni azért, hogy jó legyek benne és a tőlem telhető legjobban csináljam. Erre jó példa, hogy nem volt két hasonló állásom, és mégis mindegyiket szerettem. Ennek ellenére nyilván vannak olyan meghirdetett állások, amelyekben bizonyos képességek és/...

Be kell vallanom, ez a poszt eredetileg több, mint másfél hónapja íródott, méghozzá elég hosszan. Mivel többségében időzített posztjaim vannak azért, hogy átgondolhassam a mondanivalóm, és ne hirtelen felindulásból tegyek közzé bármit, van elég időm többször ránézni, és dönteni a sorsáról. Így történt, hogy a jelenlegi nagyon-nagyon hosszú posztot alaposan "megvágtam", és próbálok a lényegre szorítkozni, szóval ahogy a blog címében is van, csak semmi sallang. Bár egészen fiatal koromtól empatikus voltam másokkal, és tényleg nem számított sem a bőrszín, sem egy testi hiányosság, vagy bármilyen fogyatékosság, a felnőtt lét magával hozta a változásokat. Azokat, amikor kilépve a gyermeki, majd fiatalkori létből, szembesültem a nagy magyar valósággal. Azzal, hogy az emberek többsége csak akkor elfogadó, ha érdeke fűződik hozzá (vagyis nem elfogadó). Furcsa? Sajnos ebben az országban nem, viszont (számomra) gyomorforgató. Nekem is rá kellett jönnöm arra, hogy mások milyen hatással ...

Egek! Ezt még leírni is alig merem. Hogy miért? Mert bár rajztagozatos suliba jártam, az általános iskola után műszakiba mentem tovább, ahol nyilván a műszaki rajz dominált. A mai napig azt használom többségében, hébe-hóba vetemedek arra, hogy valami életszerűt rajzoljak le. Hogy mi az apropó, ami miatt nekiveselkedtem? Szeretnék hamarosan belekezdeni egy gyerekkönyvbe, és szerettem volna a főhőst legalább egy alkalommal megformálni. Korábban próbáltam grafikust keresni, de hagyjuk is, nem megyek bele..., szóval segítség hiányában egyedül igyekszem megoldani. Igaz, hogy nagyjából negyed óra alatt rajzoltam meg (igen, grafittal), de meglátszik, hogy közel húsz éve nem csináltam hasonlót. Körülbelül két percenként nevettem magamon, hogy mit bénázok. Végül is jól elszórakoztattam magam vele. A ruházatát valamennyire eltaláltam, de a többi katasztrófa. Igen, vállalom ezt is. Azzal bíztatom magam, hogy festeni valamivel jobban tudok, majd újra felskiccelem, és festékkel egy hangyányit jobb ...

Ahogy azt mondani szokták, nem mindegy, hogy az okos hülyéskedik, vagy a hülye okoskodik. Ezzel egyet is értek. Aztán vagyok én, aki az átlagos tudásommal és nagyjából ugyanilyen szintű humorérzékemmel alkalmanként "hülyét" csinálok magamból, és teszem mindezt nem véletlenül. Mindenkinek vannak fura dolgai, félresikerült tettei, vagy megszólalásai amire nem büszkén tekint vissza, így van ez velem is. A sok év alatt megtanultam, hogy ezekre ne gátként tekintsek, hanem inkább amolyan poénforrásként.  Társaságban megesik, hogy valaki hozzám hasonló módon kerül kellemetlen helyzetbe, de általában ilyenkor amellett, hogy nyilván nevet mindenki egy jóízűt (mert ugye legszebb öröm a káröröm - amúgy egyáltalán nem) néha elmesélem a velem történteket. Miután én már feldolgoztam magamban és tudok rajta nevetni, nem igazán bánt az, ha mások is kinevetnek miatta. Ugyanakkor akivel épp akkor esett meg, részben megkönnyebbül, hogy nincs egyedül a "hülyeségével", figyelmetlenségév...

Mint minden évben, a hűvös idő beköszöntével kezdődik nálam a gyömbérszezon. Ennek idén abban a pár napban jött el az ideje, amikor a nyárból hirtelen késő őszi időbe teleportáltunk. Nagy teás vagyok. A fekete teán kívül jöhet szinte bármi. A zöldek, a fehérek, a gyümölcsök és gyógynövények is, de amit mégis a legjobban szeretek, az az egyszerű, gyömbéres-citromos tea. Pár éve iszom rendszeresen, és még mindig ugyanaz a "Hű!" élmény, mint első alkalommal. Szálas teákat iszom, rég letettem az ízesített filtereseket, bár rosszat nem mondhatok róluk, sok évig azokat ittam alkalmanként. Akkor tértem át a szálasra, amikor -a hűvösebb időkben- mindennapos reggeli rutinná vált, akárcsak másoknál a kávézás. Ősztől tavaszig teában (van hogy zöld teával keverve), a melegebb időkben pedig hűtve, gyömbéres-citromos vízként iszom. Majdnem ugyanaz, csak egyetlen "alkatrész" a különbség. Igen, a cukor. Bár alapból keveset fogyasztok, a napi egy teázáskor a forrót nem tudom cukor n...

A napokban kellett jelszót változtatnom az egyik accountomnál, erről pedig eszembe jutott pár dolog, de főképp az, hogy mennyire muris lehet annak, aki látja a sok agyament jelszót. Még az informatikus suliban tanultam meg, hogy nem igen van olyan -átlagember készítette- jelszó, amit egy profi nem tör fel pár perc (de inkább másodperc) alatt. Nem hinném, hogy épp az én jelszavaimra lenne szüksége bárkinek, de sosem tudhatom, milyen elvetemült emberek élnek kis bolygónkon. Próbálok nem belegondolni, inkább csak igyekszem olyan jelszavakat kigondolni, amik nem utalnak rám sem szavakban, sem számokban, hogy ha mégis épp az én jelszavamra gerjednének rá, legalább a kezdőknek fejfájást okozzak. Számomra nem nyűg a jelszóváltás, vagy egy újabb kitalálása, inkább kreatív folyamatként kezelem.  Tudom, sokaknak ez uncsi, meg egy újabb nyűg, és bár felfoghatnám annak én is, inkább próbálok kihozni belőle valami vidámat. Ha másnak nem is, legalább magamnak. Bár láttam már egészen cifra (trágá...

Megyek az utcán, előttem helyes kis fiatalok. Aztán egyszer csak előkerül és körbejár a cigi, az öngyújtó, majd érzem az egymás után arcomba vágódó füstöt. Lassítok, próbálok kicsit lemaradni, mert már kapar a torkom, lezár az orrom, és az utca közepén fuldokolni tudnék, de tartom magam. Ahányszor megesik velem hasonló, csakis arra tudok gondolni, hogy kár ezekért az elfüstölt életekért. Nem dohányzom. Kistiniként kipróbáltam egyszer, de azóta sem, mert miután majdnem megfulladtam a köhögéstől, elhatároztam, soha többé. Persze ez nem ilyen egyszerű, mert azt nem jelenthetem ki, hogy nem dohányoztam. Igen, így múlt időben. A szüleim mindketten erős dohányosok voltak, és többségében a lakásban cigiztek. Nem volt hely, ahol ne lettem volna cigaretta füstben  míg otthon voltam , így passzívan dohányoztam, míg el nem kerültem otthonról. Talán emiatt van, hogy a mai napig ki nem állhatom sem a füstöt, sem a dohány szagát,  szó szerint rosszul vagyok tőlük.  Visszagondolva nekem...

Mármint ki-ki a magáén. Vagy mégis inkább a közösön...? A szemét kérdés számomra mindig fontos volt. Bár tudom, hogy a mai világban szinte lehetetlen úgy élni, hogy nem termelünk szemetet, azért én erősen próbálkozom a visszaszorításával. Mit mondjak? Nem könnyű. Biztos vagyok benne, hogy egyre többen vagyunk azok, akiknek igenis fontos, hogy minél kevesebb szemét kerüljön a kukákba. Nem fogok itt megváltó ötletekkel jönni arra, hogyan lehetne megváltoztatni ezt az egész rendszert, hisz voltak rá jó példák korábban, csak valahogy a fejlődés hozott némi erős visszafejlődést is a környezet fontossága terén. Statisztikákat sem, mert fellelhető bárhol, hogy honnan jönnek a legnagyobb szennyezések. Csak arra fókuszálok e téren is, én magam mivel tudok hozzájárulni egy jobb (vagy kevésbé rosszabb) jövőhöz. A lényeg, hogy a saját portámon jól haladok. Amellett, hogy a legkisebb kukát használjuk, eljutottunk odáig, hogy a háztartási hulladékot elég volna havonta egyszer üríteni. Persze hetente...

Azt gondoltam, ez a kellemes hűvös őszi idő meghozza a felfrissülést, de nem igazán jött össze neki, legalábbis két napja olyan vagyok reggelente, mint a kómás egér, aki folyton a falnak megy. Oké, én nem a falat fejelem le, csak alkalmanként állva, a fejemet az ajtónak támasztva "gondolkodom". Ma reggel mondjuk kicsit más szinten mozogtam, mert míg készítettem a téliesített reggelit -ami nem volt más mint néhány hárombundás kenyér forró teával-, nagyjából a pult és a felső szekrény tartott meg. Egy rövid ideig. Aztán jött az aprócska reggeli csoda életem párja személyében, aki hátulról átölelt, csendben hozzám bújt és hagyta, hogy támasztéknak használjam. Mindössze egy apróság a nap elején, hogy szótlanul-, kérés nélkül is támaszt nyújtott, mert látta a vergődésem, számomra sokat jelentett. Bármennyire is nehezen mozdultam és éreztem lassúnak magam ma, ez a reggeli apróság és a vele járó jóleső érzés velem maradt egész nap.

Ha jól emlékszem, még sosem posztoltam blogon kajákról. Bár most sem konkrétan erről fogok, fotót pedig szintén nem teszek fel, mert fotózás helyett inkább pihenek. A hétvége húzósra sikerült, mert leérett a paradicsom, a paprika, a cukkini, és így utolsó dobásként még fel kellett dolgozni őket. Nem, eszemben sincs egy huszonötmilliomodik lecsó posztot idetolni, mert bár készülhetett volna az is, most más irányt vett a feldolgozás. A paradicsomból bolognai szósz készült (megint), a cukkiniből krém, ahogy lett lilahagymakrém is. Ez magában is elég hosszú elfoglaltság, de ez még nem minden. A fő attrakció a paprika, hagyma, zöldség, sárgarépa, zeller, karalábé, petrezselyemzöld szárítás. Be kell vallanom, nekem nem megy a befőttek és különböző savanyúságok eltevése. Bármelyik nő vagy férfi rám verne fényéveket bármelyikben, már meg sem próbálkozom vele. Na de a szárítással már nem nyúlhatok mellé (gondolom naívan most). Idén úgy döntöttem, hogy lesz saját szárított zöldégkeverékem, amibe...

  Nagyon bírom a térképezést, már ami a városokban való eligazodást jelenti. Azt hiszem, elég szerencsés vagyok, hogy jól tájékozódom térképen és térben is, amit nem bírok, az a gps. Rettentően idegesít, ha egyedül vezetek, így inkább nem használom. Kizárólag akkor hagyatkozom rá, ha én vagyok a navigátor. Amikor ismeretlen helyre kell mennem, az egyik legjobb barátom a google térkép és street wiew. Megkeresem a címet, és végigmegyek az úton onnantól, ahonnan már nem vagyok ismerős. No nem sok száz-, vagy ezer kilométeres utazásokra kell gondolni, bár lehet, hogy azt is így oldanám meg. Először megnézem az utakat, elágazásokat, memorizálom a településeket, azokat a lefordulásokat, amikben nem vagyok biztos, hogy meg bírom jegyezni, aztán az úti cél városhoz, vagy akár faluhoz érve a térképpel párhuzamosan alaposan átnézem a street wiew-t is. Mindig figyelek a frissítés dátumára, mert ha régi, akkor a figyelmem nem terelődik a színekre, inkább csak a házak formájára, a fontosabb táb...

Szeretem a filmeket úgy általában. Van, ahol a történet ragad meg jobban, van ahol a színészek játéka, mindez változó. Pár éve alig nézek szinkronos filmeket attól függetlenül, hogy a magyar szinkronokat, ezzel együtt pedig a szinkronszínészeket is kivételesen jónak tartom. Na és itt a fordulat. Ha szinkronban ennyire jók tudnak lenni, vagy színpadon nagyot alakítani, filmeken miért hasalnak el a szerepeikben? Persze csak nálam. Sokan szeretik a magyar filmeket, és őszintén megvallom, alkalmanként bele-belenézek néhányba, de egyszerűen nem bírom végignézni őket. Az a modoros, visszafogott játék, vagy épp a túlpörgetett poénjárat, amit már húsz éve sem bírtam, mindig megakaszt. Vannak színészek akiket magánemberként, közszereplőként abszolút elfogadok és kedvelek a megnyilvánulásaik alapján, de a filmvásznon hajat tépve tudnék üvölteni a játékuk miatt. Na, ilyenkor nyomom ki az egészet, mielőtt elfogyna a hajam. Mondhatná bárki, mit tudok én a színészetről, és teljesen igaza lenne. Mess...