Megyek az utcán, előttem helyes kis fiatalok. Aztán egyszer csak előkerül és körbejár a cigi, az öngyújtó, majd érzem az egymás után arcomba vágódó füstöt. Lassítok, próbálok kicsit lemaradni, mert már kapar a torkom, lezár az orrom, és az utca közepén fuldokolni tudnék, de tartom magam.
Ahányszor megesik velem hasonló, csakis arra tudok gondolni, hogy kár ezekért az elfüstölt életekért.
Nem dohányzom. Kistiniként kipróbáltam egyszer, de azóta sem, mert miután majdnem megfulladtam a köhögéstől, elhatároztam, soha többé. Persze ez nem ilyen egyszerű, mert azt nem jelenthetem ki, hogy nem dohányoztam. Igen, így múlt időben.
A szüleim mindketten erős dohányosok voltak, és többségében a lakásban cigiztek. Nem volt hely, ahol ne lettem volna cigaretta füstben míg otthon voltam, így passzívan dohányoztam, míg el nem kerültem otthonról. Talán emiatt van, hogy a mai napig ki nem állhatom sem a füstöt, sem a dohány szagát, szó szerint rosszul vagyok tőlük. Visszagondolva nekem is furcsa, hogy tizenévesen mégis kipróbáltam, de ugye a környezet, a kölykök az utcából, na meg a kíváncsiság, hogy a szüleim vajon miért "eszik" a cigit...
Miután a tágabb értelemben vett családom egy részét tüdőrák vitte el, még kevésbé vágyom a fulladásos halálra (bár azt én evés közben is bármikor tudnám produkálni).
Ugyan próbálok elnéző lenni a dohányosokkal, de csak addig, míg nem másznak az arcomba a cigijükkel. Ha valaki diszkréten dohányzik a társaságomban, figyelve arra, hogy legyen elég távolság és más irányba fújja a füstöt, sosem morgok, de mindig eszembe jut, hogy egy újabb slukk egy újabb szög a koporsójában. Ettől nem tudok elvonatkoztatni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése