Be kell vallanom, ez a poszt eredetileg több, mint másfél hónapja íródott, méghozzá elég hosszan. Mivel többségében időzített posztjaim vannak azért, hogy átgondolhassam a mondanivalóm, és ne hirtelen felindulásból tegyek közzé bármit, van elég időm többször ránézni, és dönteni a sorsáról. Így történt, hogy a jelenlegi nagyon-nagyon hosszú posztot alaposan "megvágtam", és próbálok a lényegre szorítkozni, szóval ahogy a blog címében is van, csak semmi sallang.
Bár egészen fiatal koromtól empatikus voltam másokkal, és tényleg nem számított sem a bőrszín, sem egy testi hiányosság, vagy bármilyen fogyatékosság, a felnőtt lét magával hozta a változásokat. Azokat, amikor kilépve a gyermeki, majd fiatalkori létből, szembesültem a nagy magyar valósággal. Azzal, hogy az emberek többsége csak akkor elfogadó, ha érdeke fűződik hozzá (vagyis nem elfogadó). Furcsa? Sajnos ebben az országban nem, viszont (számomra) gyomorforgató. Nekem is rá kellett jönnöm arra, hogy mások milyen hatással voltak rám. A gondolkodásomra, a tetteimre, és visszatekintve, a fiatal felnőttkorom messze nem volt annyira elfogadó, mint a gyermeki énem, bár bántani senkit nem bántottam bármilyen mássága miatt. Attól még a bennem zajló gondolatok, a szűk körben kimondott szavak ott voltak, és ez visszagondolva nem jó érzés.
Aztán kitágult a világom. Kiléptem a buborékból, amiben nem voltak túl sokan, és a munkám által új helyeken, új embereket ismertem meg, akik rengeteget segítettek. Mindössze azzal, hogy láttam és tapasztaltam az igazi elfogadást, gyarapodott a tudásom, bővültek az ismereteim. A részese voltam. Később pedig ennek köszönhetően bármikor megkérdőjeleztem magamban egy emberhez, vagy akár egy csoporthoz való hozzáállásom, tudtam mihez nyúljak. Az információkhoz, amik ma már mindenütt elérhetők. Legyen az könyv, dokumentumfilm, később akár egy-egy könnyedebb műfajú film, vagy az internet természetesen (persze alaposan szűrve a tartalmakat), na és maga a való élet, valódi emberekkel és valódi beszélgetésekkel (az már mindegy is, hogy ezek online, vagy személyes beszélgetések, mert semmit nem adnak hozzá vagy vesznek el a lényegből).
A lényeg pedig, a nyitottság. Az enyém, a tiéd, vagy az övék, mindenkié. Tudni és akarni befogadni új infókat, akár egy gyermek az első mesekönyvénél. Mert hiába a sok jobbnál jobb könyv a polcon, ha azokat ki sem nyitjuk, csak karba tett kézzel nézegetjük, vállat rándítunk rájuk, vagy csak elzárjuk őket és tudomást sem veszünk róluk. Lehet, hogy kopott, lehet, hogy szakadt, vagy nem tetszik a színe, a borítója, de nem tudhatjuk milyen kincs lakozik a belsejében, amíg ki nem nyitjuk. Addig nem látjuk meg a bennük rejtőző értékeket. Ha pedig mégis kinyitjuk, érdemes figyelmesen olvasni.
A másik oldalon pedig ugyanúgy ott vagyunk mindannyian: a könyvek a polcokon, amiket felraktak a születésünkkor és onnantól gyűlnek benne a sorok. Néha hagyni kell, hogy kinyissanak minket, és újabb-, szebb sorokkal gyarapodhassunk, mert bár sokszor kerül bele áthúzás, vagy átírás, olykor dráma, máskor komédia, gyakran csodás tartalmakban, amolyan a könyv végéig kitartó élményekben lehet részünk.
Ahogy én is nyitottam a világra, bővítettem az ismereteimet és szereztem tapasztalatokat, úgy lettem egyre inkább elfogadó. A plusz pedig, hogy ezek által nem csak mások felé, de saját magam irányában is. Biztos vagyok abban, hogy még van hová fejlődnöm elfogadás terén, de azt is tudom, hogy jó úton haladok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése