Néha tetszik amit leírok

Korábban már írtam arról, hogy a történeteim csak úgy jönnek, többségében nem gondolkodom rajtuk, és azt hiszem, ez az idő-mennyiség függvényét tekintve egyértelmű is.

Aztán vannak azok az esetek, amikor valami olyat írok le így hirtelen a semmiből, ami tetszik. Úgy ahogy van, önmagában, a történettől függetlenül. Nem nagy dolgokról van szó, néha viccesek, máskor nagyon is komolyak, de számomra jelentenek valamit, és azt veszem észre, máskor, máshogy nem tudtam volna jobban megfogalmazni.

Csak hogy két példát hozzak:

"Mintha a szótlanság, a ki nem mondott szavak lettek volna a segélykiáltások." -ezt a legutóbbi regényem tartalmazza, és nagyon is sokat jelent számomra, eddig mégis rejtve maradt.

"Úgy eltűntél, mint grafit a radír alatt." - korábban sosem fogalmazódott meg bennem ilyen hasonlat, és ezt az élet maga hozta, de jobban belegondolva azért ennek mögöttes tartalmat is lehetne kreálni, amit egyelőre nem szeretnék.

Mindez megint csak azt bizonyítja, fura egy szerv az emberi agy. Néha képes "láttatni" nem létező dolgokat a saját képzeletünk által. Az pedig már csak bátorság (?) kérdése, hogy ezeket megosztjuk-e másokkal, vagy inkább megtartjuk magunknak. Én többségében most az előbbit teszem.