Csak semmi sallang

Nagyon-nagyon örültem, amikor végre elérkeztünk a szaniterekhez az építkezésben. Talán furán hangozhat, de kedvelem ezeket, válogatni pedig főleg. Persze ahogy nálunk lenni szokott, nem ment könnyen, mert az elképzelésünknek megfelelő mosdót és csaptelepet így együtt még véletlenül sem kaptunk, vagy olyan árban volt, amit nem tudtunk és nem is akartunk kigazdálkodni. A sok keresés közepette aztán rátaláltam egy mosdótálra, ami egészen felkavarta a lelkivilágom, szinte megszólított. Amikor megmutattam a páromnak, ő rögtön nekem szegezte: "Ni! Ez meg egy müzlistál!  Komolyan ezt akarod mosdótálnak?". Felteszem ide a képet, hogy lássátok, bár nagyon szokatlan mosdóként, amellett hogy nekem bejön, még illett volna a fürdőbe is. Ugye? Nem is rossz. :D Természetesen végül mégsem ezt választottuk, inkább egy sokkal egyszerűbbet, ami miatt azonban a csaptelepekkel gyűlt meg a bajunk. Őszintén szólva, sosem gondoltam volna, hogy a beépített vécé ülőkével olcsóbb lesz, mint a csaptelep...

Nem bírom a négynél több lábú állatokat, de főleg a bogarakat, pókokat, százlábúakat és hasonlókat. Nem utálom, csak viszolygok tőlük. Valami oknál fogva viszont mintha vonzanám őket, mert mindig sikerül összeakadnom eggyel-kettővel. (Most a nyavalyás vérszívóktól tekintsünk el, mert azok számára olyan vagyok, mint Micimackónak a mézescsupor.) A reggel úgy kezdődött, mint bármelyik másik ilyen hidegekben, komótosan, lassan. Még nem keltem fel, hanem valamiért elméláztam azon, hogy milyen szuper, az új házba még semmi apró lakó nem költözött be. Meggyőződéssel hittem, hisz alig van bent pár holmi, jól látható minden, és bizony én egy árva soklábút sem láttam odabent sem a plafonon vagy falakon, sem pedig a padlón. Szinte be sem fejeztem a gondolatot, amikor a párom megszólalt: "Édes, képzeld mi történt tegnap este! Azt hittem, beázott a fal, amit nem is értettem, és valami tenyérnyi folt volt rajta. Aztán amikor közelebb mentem, elindult a folt a falon, akkor vettem észre, az a fol...

Nem szeretem a politikát, épp ezért   próbálom  rövidre fogni ezt a bejegyzésem, amennyire tudom.  Amiért ez íródik: múlt héten két olyan eset is volt, ami mélyen megrázott. Nem a politikában, hanem miatta. Megéltem a rendszerváltást, és bár távoltartottam magam mindenfajta kinyilatkoztatástól, mindig a megérzéseimre hallgattam, amik nem szoktak becsapni. Amikor a jelenlegi kormánypárt hatalomra került, pár éven belül azt gondoltam, jaj az országnak, ha ez így marad. Szerintem elég nagy jaj van már egy ideje, de egyre rosszabb a helyzet. Nem írom le itt a hírekben olvashatókat, sem a propagandát vagy ellenpropagandát, csak egyetlen dolgot. Egy kormány, akire egy ország lakossága rábízza a vezetést, annak a lakosságot kellene szolgálnia, és nem egymás ellen uszítania az embereket, és olyan viszályt kiváltani, ami az egyszerű emberek lelkét is mélyen megmérgezi. Számomra ez a tiszteletlenség felső foka. Bár a politikát nevezhetnénk a világ legnagyobb stratégiai "játékának",...

Tegnap este egy rég nem látott hóviharban volt részünk. A szinte vízszintesen eső hópelyhek a hideg segítségével egyre csak gyűltek és gyűltek. Fél 8-8 óra tájban mintha hallottam volna dörgést is, de nem állítom biztosan, akár a képzeletem is játszhatott velem. Hajnali fél ötkor ébredtem, és bár máskor nyújtózok párat felkelés előtt, ma nem tettem. Halkan osontam az ablakhoz, hogy lássam, mennyi friss és tiszta "áldás" hullott alá az égből. Nem sok, mindössze néhány centi -konstatáltam-, de a párkányon ívben felhordott hó, azért visszaidézte a régmúltat, az igazán kemény teleket. Gyönyörű. Ez jutott eszembe abban a pillanatban. A maga egyszerűen tiszta fehérségével, a tájat betakaró csillogó puhaságával. Mintha jelezné, ideje pihenni, takaróba burkolózni, ahogy a földnek is az új tavasz előtt.

A napokban elméláztam a tükör előtt. Bár naponta többször nézek bele, sosem töltök előtte a szükségesnél több időt. Alaposabban szemügyre vettem a tükörképem, és csak annyi megállapítást tehettem, hogy a koromhoz képest az arcberendezésem rendben van úgy, ahogy van. Nem vagyok egy túlzó alkat semmiben. Nem csak vallom, de alkalmazom is a "kevesebb néha több"-et a gyakorlatban. Szeretem a tiszta, egyszerű, nem tolakodó illatokat, amivel nem hagyok magam után krákogó és fuldokló embereket. Persze ezt a körülöttem lévőknél is díjazom. Rendkívül érzékeny a szaglásom, emiatt is viselem nehezen az erős illatokat, és az most mindegy, hogy szappan, sampon, parfüm, krém, dezodor, arcszesz, vagy akár a ruhák illata.  A bőröm én is védem, bár a kor előrehaladtával a foltok sokasodnak az arcomon is, mégsem érzem azt, hogy mindent el kellene takarni, fedni, inkább csak annyit, látszódjon rajta a törődés. Jó így. A szépségápolás számomra nem a teljes egész elmaszkírozásáról szól, nem egy m...

Általában mindenkinek vannak történetei a régebbi vagy közelmúltbéli két- vagy négylábú barátairól, nos nekem is van néhány. Ma ezek közül osztanék meg párat, emiatt pedig ez a poszt egy egész kicsit hosszúra sikerült. Imádom az állatokat. Amióta az eszemet tudom, mindig voltak háziállataink, és itt most nem a pókokról beszélek a sarokban, amik közül az egyiket elneveztem Benőnek. Gyerekkoromban voltak tyúkjaink. Nem valami különlegesek, mert ha azok lettek volna, akkor jobban emlékeznék rájuk, és biztosan lennének történeteim róluk. Igazából olyan kevés emlékem van ezekről a kétlábúakról, hogy leginkább a vasárnapi ebédekről rémlenek. Ha már szárnyasokról volt szó, akkor megemlíteném a pótnagyim pulykáit. Szörnyen ronda dögök voltak, ráadásul hangosak, és ha eléggé utáltak, akkor még veszélyesek is. Viszont irtó jó házőrzők épp a hangjuk és a csípős kedvük miatt. Na, rájuk sokkal inkább emlékszem, mert volt pár sprintem miattuk. A pótnagyim reggelente mindig kiengedte őket a hátsó udv...

Hideg és ködös az idő napok óta. Ilyenkor már a pulóver ujjait a saját ujjaim végéig húzom, ha tehetem két garbóban megyek ki a lakásból. Nem túlzom el a dolgokat, csak nem igazán szeretem a kabátokat, és inkább öltözöm rétegesen, akár több pulóvert húzva, minthogy kabátban kelljen feszengenem. Ez az időjárás már inkább a tél hírnöke, ami be-bekopogtat néha korábban, mint a naptárban. Megvan ennek is a maga szépsége, bár az ember hajlamos nem észre venni. Ilyenkor jólesik bekuckózni egy takaróba, és a melegből tekinteni ki a homályba akár egy teával, egy pohár kakaóval vagy forró kávéval. Ilyenkor kezdődik nálunk az édesség szezon. Az év többi időszakában ritkán eszem édességeket, de a novembertől februárig tartó hónapokban néha engedek a csábításnak. Az örök kedvenc pedig a címben is említett gesztenyepüré. Mondhatnám, hogy visszahozza a gyerekkorom, de valójában inkább a saját gyerekeimmel töltött közös időt. Amikor körbeülték az asztalt, és csillogó szemmel nézték, ahogy felvertem a...

Ez a poszt egy tanulság levonása akar lenni magamtól (főleg) magamnak, de talán másnak is. Éreztem már egy ideje, hogy olyan szinten lustult el a testem, a szervezetem, amilyenre korábban még nem volt példa. Persze magyarázkodhatnék, és mindenféle kifogást kereshetnék, de egyetlen valós sem lenne köztük, szóval teljesen felesleges volna. Szembe kellett néznem az igazsággal, hogy a fizikai képességeim tekintetében eléggé elhanyagoltam magam. Régen rengeteget mentem, akár napi 10 kilométer is megvolt a gyaloglásból. Sosem voltam lusta, ha buszoznom kellett helyijáraton, képes voltam inkább gyalogolni, ha időm engedte. Na és ezt nem csak kisebb városokban, hanem akár nagyobbakban is, ahol azért vannak távolságok. A kisvárosokat általában egyik végétől a másikig megjártam 3/4-1 óra alatt (szó szerint). Aztán szép lassan leépült ez a fizikai aktivitás az egyre elnyúló ülőmunkának, és a főként ülést követelő hobbiknak köszönhetően. Attól függetlenül, hogy sok dolgot csináltam, mégis egyre ke...

Bárki azt gondolhatja, hogy maga az írás mint cselekvés -és itt nem a kreatív oldalára gondolok- nem nagy szám, egy szükséges dolog, amit még mindig nem tudunk teljesen kikerülni. Aztán itt vagyok én, aki -bár furán hangozhat- nagyon szeretek írni. Nem kizárólag történeteket, hanem bármit, akár másolni is. Ez a meghatározhatatlan, már-már furcsának tekinthető szenvedély, hasonló a rajzoláshoz. Alkalmanként úgy érzem, szükségem van arra az érzésre, amivel a kézírás jár. Na persze nem a nagy mennyiséggel járó görcsökre vagy fáradtságra gondolok. Szeretem, ahogy a toll siklik a papírlapon, és a kezem által betűk formálódnak. Miért? Ki tudja, ez még számomra is rejtély, bár vannak azért sejtéseim, vajon miért alakulhatott így. Iskolás koromban is sokat írtam, gyakran nem értették meg mások, miért teszem. Igaz, sokat segített a tanulásban, mert míg másoknak volt két-három füzetük nyolcféle órára, addig nekem tizenhat. Mindig dupla füzettel jártam órákra, amivel eléggé kilógtam a sorból. Vol...

Hosszú volt ez az öt hónap, legalábbis ahhoz mindenképp, hogy egy beteg embert -jelen esetben az anyámat-, majdnem napi szinten támogassak a leépülése és haldoklása során. Rég nem álltunk már közel egymáshoz, és adta is az alapszituációt, amikor minden egyes találkozás vagy beszélgetés vele, szorongás volt. Mégis el kellett nyomni, kicsit odébb taszigálni, hogy ne uralkodjon el, mert nem láthat gyengének, nem lehetek rosszul amíg vele vagyok, hisz az csak még mélyebbre lökné, ami aztán visszacsapna rám megint a viselkedésén keresztül. Amolyan ördögi kör. Nem valami szándékos gonoszkodásról beszélek, egyszerűen az alaptermészete és a betegség együtt néha előhozott belőle olyan mondatokat, amiktől minimum fél órás gyomoridegem lett így is. Nem akartam ezeknél rosszabbat, ezért őt és magamat is próbáltam védeni ezzel az elfojtással. Azt le kell írnom, nem csak anyám volt ilyen, a legtöbb rákos betegnek voltak kifejezetten bántó pillanatai a családjukkal. Azt gondolom, ez valamiféle folyam...