Hosszú volt ez az öt hónap, legalábbis ahhoz mindenképp, hogy egy beteg embert -jelen esetben az anyámat-, majdnem napi szinten támogassak a leépülése és haldoklása során.
Rég nem álltunk már közel egymáshoz, és adta is az alapszituációt, amikor minden egyes találkozás vagy beszélgetés vele, szorongás volt. Mégis el kellett nyomni, kicsit odébb taszigálni, hogy ne uralkodjon el, mert nem láthat gyengének, nem lehetek rosszul amíg vele vagyok, hisz az csak még mélyebbre lökné, ami aztán visszacsapna rám megint a viselkedésén keresztül. Amolyan ördögi kör. Nem valami szándékos gonoszkodásról beszélek, egyszerűen az alaptermészete és a betegség együtt néha előhozott belőle olyan mondatokat, amiktől minimum fél órás gyomoridegem lett így is. Nem akartam ezeknél rosszabbat, ezért őt és magamat is próbáltam védeni ezzel az elfojtással. Azt le kell írnom, nem csak anyám volt ilyen, a legtöbb rákos betegnek voltak kifejezetten bántó pillanatai a családjukkal. Azt gondolom, ez valamiféle folyamat lehet az emberben egy halálos betegségnél, ezért próbáltam én sem magamra venni, már amikor ment.
Azt hihetné az ember, az elején könnyebb, de valójában ahogy az előző posztomban leírtam, folyamatos volt a stressz, mindig valami más miatt. Akikkel beszéltem (orvos, nővérek, más betegek), mind azt mondták, nagyon jól csinálom és jól viselem, ami tőlük támogatás akart lenni, de fogalmuk sem volt arról, mi zajlik bennem valójában, vagy legalábbis én így éreztem. Közben én sem voltam biztos abban, hogy tudom mi történik velem, az érzelmeimmel, a lelkemmel. Akárcsak ez az egész betegség, ugyanolyan hullámvasút volt bennem is. A lelkem hol tudott pihenni és rövid időkre kiszakadni a valóságból, hol nagyon rám telepedett ez az egész. Írtam már? Utálom a hullámvasutakat, de ezt tetszett vagy sem, végig kellett csinálnom. Nem tudtam volna megtenni, hogy nem kísérem el az utolsó útján, bármi is volt korábban.
Az utolsó két nap, főleg pár óra aztán odavágott rendesen. Nem sírtam, nem bánkódtam, csak mint egy üres, érzelmek nélküli robot tettem a dolgom. Ijesztő volt, még sosem éreztem ennél ijesztőbbet. El tudtam búcsúzni tőle, de az öntudatlanság látványát senkinek sem kívánom, azóta is kísért. Hiába láttam többeket az utolsó óráikban anyám mellett, nem lehet felkészülni arra, amikor a saját anyámat kell így látni. Persze biztosan vannak nálam erősebb emberek, akik ezt jobban viselnék, és ha ez gyengeségnek tűnik, hát vállalom.
Az ügyintézés gyorsan ment másnap, mindössze negyed óra volt, de az a negyed óra sokkolt. Nem a papírmunka, hanem amíg vártam, oda-odapillantottam a szobára, ahol a nyitott ajtón át látszott az üres ágy, amiben már nem feküdt senki. Akkor majdnem bőgni kezdtem ott a folyosón, és csak nagyon nehezen tartottam vissza. Az volt az a pillanat, amikor felfogta az agyam, ennyi. Ennyi volt egy ember élete.
Olyan egyszerűnek tűnt filmeken látni az urnákban tárolt hamvakat, vagy amikor elszórták, de valójában a hamvak átvételekor éreztem egy fullasztó fájdalmat. A két-három kilónyi hamu, ami maradt anyámból a végső 47 kilója után, a véglegesség, hogy megszűnt egy test létezése, mintha a maradék negyvenakárhány kiló rám ereszkedett volna teljes súlyában, és minden egyes grammjával a mellkasomon ülne.
Így a végére röviden: az elmúlt hónapokban rengeteget segített nem csak az írás, ami kiszakított a hétköznapokból, de a családom legkisebb tagjai is. Ott voltak és vannak mintegy ellensúlyként, és amikor másban nem is tudtam, az ő huncutkodásukban, mosolyukban, tiszta gyermeki szeretetükben nyugalomra leltem, még ha csak néhány órára is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése