Fájok

Ez a poszt egy tanulság levonása akar lenni magamtól (főleg) magamnak, de talán másnak is.

Éreztem már egy ideje, hogy olyan szinten lustult el a testem, a szervezetem, amilyenre korábban még nem volt példa. Persze magyarázkodhatnék, és mindenféle kifogást kereshetnék, de egyetlen valós sem lenne köztük, szóval teljesen felesleges volna. Szembe kellett néznem az igazsággal, hogy a fizikai képességeim tekintetében eléggé elhanyagoltam magam.

Régen rengeteget mentem, akár napi 10 kilométer is megvolt a gyaloglásból. Sosem voltam lusta, ha buszoznom kellett helyijáraton, képes voltam inkább gyalogolni, ha időm engedte. Na és ezt nem csak kisebb városokban, hanem akár nagyobbakban is, ahol azért vannak távolságok. A kisvárosokat általában egyik végétől a másikig megjártam 3/4-1 óra alatt (szó szerint).

Aztán szép lassan leépült ez a fizikai aktivitás az egyre elnyúló ülőmunkának, és a főként ülést követelő hobbiknak köszönhetően. Attól függetlenül, hogy sok dolgot csináltam, mégis egyre kevesebbet, és ezt meg is éreztem hónapok után. Olyan szinten lett megerőltető akár 1 km séta, hogy legszívesebben úgy másztam volna be a kapun. Csak annyit éreztem: fájok. Mindenhol. Akkor próbáltam egy kicsit aktivizálódni, de őszintén, nagyon nehezen ment.

Egy hete aztán elhatároztam magam, megint változtatok, vagyis elindulok vissza a helyes és aktívabb életem felé. Nem nagy dolog ez, napi séta. Nem posztolok róla közösségi médiában, mert bár büszke is lehetnék amiért megléptem és újrakezdtem, azért eléggé szégyellem, hogy bárhogy is, de eljutottam idáig.

Nagyon nehéz aktivizálni magam egy ilyen kicsi házban, ahol alig van mozgástér bármire, a kis egyhelyben táncikálást leszámítva. Korábban ott volt a tornaszobánk, ahol napi szinten edzhettem, aztán hirtelen nem volt helyem, a konditermeket meg nem szeretném megcélozni, mert inkább vagyok egy magányosan edző lélek, és az sokkal hatékonyabb is nálam.

Akik olvasták az 1 évvel ezelőtti posztjaimat, joggal kérdezhetnék, mi lett az úszással, hisz az is karban tart. Nos, igen. Sajnos abba kellett hagynom, miután kétszer is majdnem megfulladtam, mert bepánikoltam egyszer a medence szélén, egyszer pedig a közepén. (Ezt az élményemet konkrétam le is írtam az egyik regényemben) Akkor elhatároztam, újrakezdem, ha legalább fél éve nem leszek rosszul. Nagyon hiányzik, mert ahogy azt már korábban említettem, az úszás a legkedvesebb sportom és a víz a lételemem. Még várok. Ha az idei ünnepekig nem lesz problémám, valószínűleg jövő év elején újra próbálkozom, de addig igyekszem kicsit erősödni fizikailag, felkészülni az újrakezdésre, mert bár azt hihetné az ember, az úszáshoz alig kell erő, ez óriási tévedés, nagyon is szükség van rá.

Most itt tartok. Egy silány fizikai háttérrel, minden napos fájdalmakkal bármilyen csekély mozgástól, de nem fogom feladni. Már nincs amit ez elé kellene helyeznem, leszakadtak rólam a korábban vállalt kötelezettségek, és elindultam, csak ki kell tartanom.