Soklábúak

Nem bírom a négynél több lábú állatokat, de főleg a bogarakat, pókokat, százlábúakat és hasonlókat. Nem utálom, csak viszolygok tőlük. Valami oknál fogva viszont mintha vonzanám őket, mert mindig sikerül összeakadnom eggyel-kettővel. (Most a nyavalyás vérszívóktól tekintsünk el, mert azok számára olyan vagyok, mint Micimackónak a mézescsupor.)

A reggel úgy kezdődött, mint bármelyik másik ilyen hidegekben, komótosan, lassan. Még nem keltem fel, hanem valamiért elméláztam azon, hogy milyen szuper, az új házba még semmi apró lakó nem költözött be. Meggyőződéssel hittem, hisz alig van bent pár holmi, jól látható minden, és bizony én egy árva soklábút sem láttam odabent sem a plafonon vagy falakon, sem pedig a padlón.

Szinte be sem fejeztem a gondolatot, amikor a párom megszólalt: "Édes, képzeld mi történt tegnap este! Azt hittem, beázott a fal, amit nem is értettem, és valami tenyérnyi folt volt rajta. Aztán amikor közelebb mentem, elindult a folt a falon, akkor vettem észre, az a folt bizony egy tenyérnyi méretű hosszú lábú pók.". Na és ezt még fokozandó, mindezt alig ejtette ki a száján, a vállamon végigrohant egy pók olyan sebességgel, mire kiugrottam az ágyból, sehol nem találtam.

Azonnal megvolt a reggeli adrenalin löket, rögtön kipattantak a szemeim, eszemben sem volt visszafeküdni, még ha hajnal is volt. A gond ilyenkor az, amíg nem kapom el és teszem ki a szűrét, nem tudok aludni. Mit is mondhatnék? Még a lakásban van, most pedig este. Mindenki megteheti a tétjét, vajon alszom-e az éjszaka, vagy az érzékszerveim ráfeszülnek a kis dögre.