A háziállatok és én

Általában mindenkinek vannak történetei a régebbi vagy közelmúltbéli két- vagy négylábú barátairól, nos nekem is van néhány. Ma ezek közül osztanék meg párat, emiatt pedig ez a poszt egy egész kicsit hosszúra sikerült.

Imádom az állatokat. Amióta az eszemet tudom, mindig voltak háziállataink, és itt most nem a pókokról beszélek a sarokban, amik közül az egyiket elneveztem Benőnek. Gyerekkoromban voltak tyúkjaink. Nem valami különlegesek, mert ha azok lettek volna, akkor jobban emlékeznék rájuk, és biztosan lennének történeteim róluk. Igazából olyan kevés emlékem van ezekről a kétlábúakról, hogy leginkább a vasárnapi ebédekről rémlenek.

Ha már szárnyasokról volt szó, akkor megemlíteném a pótnagyim pulykáit. Szörnyen ronda dögök voltak, ráadásul hangosak, és ha eléggé utáltak, akkor még veszélyesek is. Viszont irtó jó házőrzők épp a hangjuk és a csípős kedvük miatt. Na, rájuk sokkal inkább emlékszem, mert volt pár sprintem miattuk. A pótnagyim reggelente mindig kiengedte őket a hátsó udvarra, az volt a baromfiak terepe. Este be kellett terelni a helyükre mind, nehogy a vadállatok, mint a rókák, görények vagy nyestek megkóstolják bármelyiket. Nem volt egyszerű ez a beterelés, mert furfangosnak kellett lenni velük. Nem ám direktbe a közelükbe menni, arról szó sem lehetett. A kacsákat és a libákat kellett köréjük terelni, aztán együtt be a helyükre. A másik pedig, jobb volt nem a szemükbe nézni. Nem tudom mi volt ez a fura dolog náluk, de ha rájuk néztél, azonnal támadtak. Oltári szerencsém volt, hogy aránylag gyorsan futottam, néha pedig unokabátyám nyitotta a kaput, majd visszazárta a fenevadak előtt. Aztán persze jól kiröhögött, amikor vissza kellett mennem pár perc múlva és újrakezdeni. Persze nem csak a őocsmányságukkal gyűlt meg a bajom, mert a ludak sem voltak semmik. Hallottatok már gúnárt sziszegni? Azt az igazi, vészjósló, csípésre készülő sziszegést? A kígyók semmik ahhoz képest. Előbb futnék el egy lúd elől, mint egy vipera elől, bár az utóbbitól lehet, úgysincs menekvés.

Ha már ludakról esett szó, hadd meséljek az én Mártonomról. A szüleim hozták haza, 16 voltam. Egyedüli lúdként uralkodott a szárnyasok közt. Nyár volt, ráértem, így foglalkoztam vele. Akkor még helyes kis kedvenc volt a család minden tagja számára. Csakhogy az én drága Mártonom egy idő után úgy gondolhatta, kisajátít magának, nem volt hajlandó osztozkodni rajtam. Velem egy tünemény volt, nyájas, bújós, de mindenki mással egy igazi agresszor. Leült mellém a lépcsőre, és akár egy macska, elvárta a simogatást. Ha meghallotta a hangom, ahogy hazaértem az iskolából, hatalmas gágogással rohant a kapuhoz, ott várta, hogy belépjek. A család többi tagját, vagy a vendégeinket viszont rettegésben tartotta. Hiába zártuk a hátsó udvarba, átrepült a kerítésen. Hihetetlen mi mindenre képes egy állat, ha valamit a fejébe vesz. Attól kezdve hiába mondta bárki, hogy a liba buta, én bizony tudtam, a libák csak megjátsszák a butaságot, de nagyon is agyafúrt teremtmények. Az agyafúrtság viszont veszélyes dolog, főleg a baromfiaknál. A többieknél gyorsabban végezheti tepsiben a lázadó, ahogy az Mártonnal is történt egy szép napsütéses délelőtt. Mire a suliból hazaértem, a konyhaasztalon várt a kapu bejárata helyett. Aznap nem ebédeltem, legyen elég ennyi.

Macskák. Bár az elején azt írtam imádom az állatokat, azért ez nagy általánosságban értendő. A macskákkal például hadilábon állok a mai napig, és eme hozzáállásomat senki és semmi nem tudja megingatni. Közel negyven évig nem volt macskám, és őszintén szólva, nem is hiányzott. Jelenleg sincs, és ha rajtam múlik, nem is lesz. Tudom, sokan imádják őket akár képeken akár a valóságban. Igen, a macskák elég okosak. Nem lehet rájuk mást mondani, mert hát melyik másik állat veszi rá az embert, hogy magáért a létezéséért imádják ilyen sokan? Totálisan hülyét csinálnak belőlünk emberekből, mi pedig boldogan tűrjük. Rettenetes mennyire cukik és puhák, ugye? Akkor is, ha teleették magukat, és mikor felveszed, a szőnyegre hánynak. Elnézzük nekik, még ha bosszantó is.
Nos, hogy honnan vagyok ilyen jól tájékozott? Nyilván én sem kerülhettem el a macskás létet, amikor a lányom betoppant két nyeszlett éhező pár hetes cicával, akiket a szomszéd udvarról szedett össze, ahol akkoriban senki sem lakott. Ott sírt mindkettő felváltva, hát megsajnálta és hazahozta. Hiába nem akartam macskát, azt a két csont és bőr apróságot nem volt szívem kihajítani. A gyerek apró cumisüvegből etette őket, és gyorsan növekedésnek indultak. Az egyikük nagyon nyugodt volt, míg a másik épp az ellenkezője, folyton keresni kellett. Az utóbbi hamar egy kocsi alatt végezte, még fel sem tudott nőni. Bár a gyerekeim utána még hoztak két cicát, az akkor életben maradt fekete cicának sikerült kicsit meglágyítania a szívem. Hozzáteszem, ő élt legtovább, mert közel tíz évig volt a család Cicája. Igen, így nagybetűvel, mert az egyetlen állatunk volt, akinek nem adtunk nevet. Miért? Mert eredetileg el akartam ajándékozni minden macskát, és nem akartam nevet adni nekik. Ő kitartott hosszan, nem volt hajlandó megszabadulni tőlünk. Néha én magam sem tudtam eldönteni, hogy szerencsétlen, vagy szerencsés cica. Nem tudom vajon meddő volt-e, vagy nagyon erkölcsös, de inkább az utóbbira tippelek, mert a második évben a cicaszerelem idején bizony egy alkalommal már csak fél szemmel jött haza, tele karmolás nyomokkal. Azután már csak nagyon óvatosan mászkált el otthonról párzási időszakban, kerülte a kandúrokat, otthon pedig a kutyák miatt biztonságban volt. Amikor befogadtuk a jelenlegi kutyánkat, hihetetlenül türelmes volt vele, pedig Mogyi eleinte folyton harciasan ugatta és nyaggatta. Aztán Cica egyszer megunta, alaposan felpofozta a kutyát, utána Mogyi soha többé rá sem vakkantott. Olyanok lettek, mint két elválaszthatatlan barát. Cica sem bántotta többé, mindig jól bánt vele, már amennyire egy macska jól bánhat egy sokkal nagyobb testű kutyával.
Egy idő után a macsek csatlakozott az esti kutyasétáltatáshoz. Ha lemaradt, hangos nyávogással jelezte, hogy várjuk meg. Jött mellettünk, vagy mögöttünk, ahogy tudta, tartotta a lépést.
Cica két dologhoz kitűnően értett. Az egyik, az egerek ajtó elé pakolása, majd nyávogás addig, míg észre nem vesszük és undorodva lapátoljuk be a szemét közé. Mogyi tökéletes tanítványa volt, ugyanis eszméletlenül jó vadász lett belőle a macska mellett. Nincs az az egér, patkány, görény vagy nyest, amit nem kap el, ha észreveszi. Aztán akár a macska a bejárat elé, ő leteszi a járdára, vagy a kavicsra, és ott vigyáz rá, míg fel nem figyelünk a vakkantásaira és észre nem vesszük. Teljesen ugyanazt csinálja mint Cica korábban. A másik viszont, ami számomra megdöbbentő volt, lelkeket gyógyított. Bármelyik családtag volt maga alatt, ő el nem mozdult mellőle, míg kint volt az udvaron. Ha rossz passzban voltam és sétálni mentem, ő jött mellettem, közben mondta a magáét, mintha csak érteném a nyávogását. Ha megálltam, felkéredzkedett, és a vállamra mászott, mint aki át akarja ölelni a nyakam. Mondtam, hogy nem szeretem a macskákat? Ja, igen. Ez az előbbi épp olyan volt, amit nem hagytam. A hideg is kiráz a gondolatától, hogy egy állat a nyakamban legyen. Első alkalom után aztán megtanulta, én legfeljebb ölbe veszem, azt is kis időre, de mindig hagytam, ha mellettem akart feküdni, és néha meg is simogattam. Cica hirtelen tűnt el az életünkből, és még akkor sem akart gondot okozni, elbújt meghalni. Amikor kerestük, Mogyi vezetett hozzá, és mutatta meg hol aludt el végleg. Na az megviselt. Akkor jöttem rá, hiába nem szeretem a macskákat, azt az egyet nem tudtam nem szeretni, mert ő nem csak egy macska volt, hanem családtag.

A kutyákat mindig is bírtam, ők számomra játszópajtások és házőrzők is egyben. Az első kutyám háromévesen vittem haza. Amikor a szüleim meglátták, hogy egy nagy szőrgombócot cipelek a kezeimben, aki majdnem nagyobb volt nálam és majd megszakadtam alatta, először bőszen rázták a fejüket, hogy nem tarthatom meg. Kormit pár házzal odébb az egyik ismerőstől vittem haza, akiktől szó szerint kisírtam a kutyát. Amikor anyám átment hozzájuk, mert vissza akarta vinni, én ott bömböltem érte, nem akartam elengedni. Végül megbeszélték, ha nem gondoskodnék róla, akkor keresnek neki más gazdát. Kormi németjuhász-kuvasz keverék volt, és eléggé agresszív az idegenekkel, de mi ketten örökre barátok lettünk. 17 évig élt velünk, és végelgyengülés miatt el kellett altatnunk. Azóta is kutyás vagyok, és Mogyi már az ötödik kutyánk. Többségében átfedés volt köztük, mert általában két kutya volt a háznál, és mind 15 éve felett éltek. Szerettük őket, de ahogy öregszem, egyre jobban megvisel az elvesztésük. Amikor pár éve el kellett altatnunk Tappancsot, akkor azt mondtam a páromnak, többé nem szeretnék kutyát. Mogyival megleszünk amíg élünk, de én már több kutyabarátot nem bírok elveszíteni. Addig is míg ez be nem következik, Mogyoró uraság bearanyozza az életünket, vagy néha visz bele némi izgalmat ha vadászni kezd. Párom néha teljesen más neveket ad neki, de valamiért mindig érti azokat is, tudja, hogy neki szólt.

Régen szerettem volna akváriumot sok színes hallal, de sosem lett. A kisebb fiamnak viszont van, és élvezi az akvarisztikát. Én meg úgy vagyok vele, ha lenne lehetőségem egy 2x2x0,5 méter méretű akváriumot telepíteni a házba, akkor talán belevágnék, de számomra nem vonzó egy aprócska helyre bezsúfolni azokat a szépséges halakat.