Csak semmi sallang

Azt hittem (nem is értem miből gondoltam), hogy végre nekilendülök a meséknek, aztán nyilván megint jött egy ötlet amiből újra egy történet kerekedett, és kénytelen vagyok kiírni magamból. A terv az volt, hogy ha már így alakult, akkor majd a mesékből egy-egy részt havonta teszek ki. A decemberi már kint van egy ideje itt , aztán mindig hónap közepe táján jönnek az újabbak, közben pedig haladok az új regénnyel is. Az ünnepek előtt annyi minden jött közbe, hogy folyton megakadok a regénnyel, és már tele a fejem, mert gyakran nincs lehetőségem jegyzetbe írni azokat amik eszembe jutnak, és kezd teljes káosz lenni. Oké, így kezdődött a legutóbbi kétrészes sorozat is, amivel végül csak beértem saját magam. Tudom, biztosan lenne aki rögtön rávágta volna, hogy HANGRÖGZÍTŐ, de nekem az nem megy. Irtózom visszahallgatni a saját hangom. Míg mások azt mondják rá, hogy kellemes és nyugodt, engem a frász tör fel tőle. A lényeg azonban, megint minden aprócska időmben írok, de jelenleg mindennek neve...

Az idei karácsony több szempontból is rendhagyóra sikerült. Számomra az ünnepi készülődéhez hozzátartozik, hogy kicsit korábban ráhangolódok, de i dén valahogy nem igazán akart jönni az a hangulat. Oké, van elég problémám, amiket nehéz félretenni és koncentrálni, mégis szerettem volna, ha legalább egy kicsit megérint a karácsony szelleme. Képes voltam mindenféle karácsonyi filmet nézni, néha már úgy éreztem, a füleimen is az folyik ki, de csak nem jött az az érzés. Aztán elérkezett a szenteste, és csak úgy néztem ki a fejemből, mert az ünnepi hangulatomnak nyoma sem volt, akárcsak a pároménak. Aztán jött a nagy kérdés tőle: kell nekünk ez az egész? Rögtön rávágtam, hogy "egy fenét". Így esett hogy idén, életünkben először nincs (hagyományos) karácsonyfánk. Na és mi az a nem hagyományos ami van? Az égősorból készült fenyő alakzat a nappali falán. (Csak megjegyzésként: mindössze pár méterre van a kicsi konténeres fenyő a bejárattól, semeddig sem tartott volna behozni, még csak ...

Szeretnék még pár polcot a lakásba, és innen indult az a gondolatmenet, aminek a végén eljutottam a csetreszekhez. Gondolom mindenki tudja miről van szó, de ha mégsem: olyan kisebb tárgyakról, amiket nem használunk semmire, csak kitesszük őket porosodni a polcokra. Nevezhetném kacatoknak is, de az talán kicsit túlzás lenne, mert nyilván vannak szemet gyönyörködtető darabok is. Gyerekkorom óta utálom a csetreszeket, az oka pedig rém egyszerű: nekem kellett takarítanom őket, na meg a polcokat is, amiken sorakoztak. Amúgy sem vagyok oda semmiért, aminek nincs valami rendeltetése, amiket nem lehet hasznosan felhasználni valamire, csak úgy vannak és odabiggyesztik asztalra, polcra, akárhova. Szinte tikkel a szemem ha azt látom, valakinek sok hasonlója van, bár nem tisztem bárkit is megbélyegezni amiatt, hogy mást kedvel mint én. Talán épp a csetreszek miatt vagyok zárt szekrény kedvelő. Oké, a növényeket nyilván nem tehetem ilyen helyre, de azok élőlények, náluk nem bánom a portalanítást....

Nagyon kemény tudok lenni magammal, bár sokat fejlődtem az évek alatt. Korábban megőrjítettem mindenkit, mert olyannyira a tökéletességre törekedtem, és vártam el ezt másoktól is, képtelenség volt megfelelni az elvárásaimnak. Igen, gyakran nekem is a sajátjaimnak. Gyerekkorból hoztam ezt magammal, mert semmi másom nem volt, csak a tetteim, amivel bizonyítani tudtam, hogy én is értékes vagyok. Aztán ez az egész túlnőtt rajtam, mondhatni átestem a ló túloldalára, és meghatározta az életem. Emiatt folyton pocsékul voltam ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, pedig nem rajtam múlt. Aztán jött a felismerés, hogy nem jó ez így. Állandóan frusztrált voltam, mert nyilván nem lehet mindenben tökéletesen teljesíteni, és egy idő után már nem találtam magam, mert alapelvárás volt felém amit korábban nyújtottam. (Mindenki ismeri a mondást, azt a lovat ütik, amelyik húz). Kellett a lazítás a szabályaimon, vagyis kicsit lassítani. Az írás egy nagyszerű példa arra, ahogy most kezelem a...

Attól függetlenül, hogy mennyire minimalista vagyok, irtóra széles az érdeklődési köröm, akárcsak egy színpaletta. Ahogy vonz a mindenféle tervezés, vagy a szép épületek, az autók és motorok, a ruhák és cipők, a bútorok, de itt az írás, a sütés-főzés, a barkácsolás, a kertészet, és még annyi minden, amit hosszan sorolhatnék. Ha tíz életem lenne, sem volna elég arra, hogy mindent megtanuljak ami érdekel, de igyekszem egy kicsit mindegyikbe belekóstolni. Na jó, az autók és motorok csak design szinten érintenek meg, a technika mögötte kevésbé. Ugyanakkor egy mechanikus óra belsejét hosszasan tudnám csodálni. Amiket már sikerült kipróbálnom és megtanulnom egy bizonyos szintig, azokat általában jól is csinálom. Épp olyan gyorsan dobok össze egy raklapot szegbelövővel, mint amilyen gyorsan megtervezek egy belső teret, vagy glettelek be egy falat, varrok meg egy egyszerűbb ruhát, vagy készítek egy intarziát. Így, ebben a sorrendben leírva eléggé káosznak tűnik még számomra is. Itt van ez a ha...

Így az ünnepek előtt egy nagyon idevágó téma, és bár nem kimondottan pozitív az édességek irányában, azért úgy éreztem, számomra ez ilyenkor még fontosabb, mint általában. A csoki az élet romba döntője, mondhatnám, de biztosan sokan ellenkeznének, hogy az bizony inkább egy édes mennyország. Szerintem meg mindkettő egyszerre. No, egy kicsit a viszonyomról a csokival: ha röviden írnám le, jelenleg nem a legjobb. Egész kicsi koromtól minden apró ajándék a csokiról szólt, aminek aztán meg is lett a hatása, egy guruló gombóc voltam sokáig, annak mindennemű hátrányával. Gombóc Artúr kutya füle volt hozzám képest. Most már elég idő telt el ahhoz, hogy ezen mosolyogjak, de nagyon sokáig okozott ez problémákat. Azt hiszem, akkor kezdődött a cukorfüggőségem. Attól függetlenül, hogy évek óta alig eszem édességet, még mindig cukorfüggőnek tartom magam. Bár ma már inkább vagyok rosszul tőlük, mintsem jól esne, néha mégis annyira elkap, hogy kell valami édes. Jó példa erre a mai nap, amikor végigkut...

Másfél év kihagyással ugyan, de 14 éve vagyok fent az egyik népszerű közösségi oldalon. Sokan széledtek szét az utóbbi egy évben, és kerestek más platformokat különféle okok miatt. Személy szerint én is közel egy éve vágtam bele egy új közösségi média használatába, és csökkentettem a jelenlétem az előzőn. Most, hogy sokaknál borult ki a bili, és kezdtek egyre többen váltani, a korábbi passzív helyett aktívan jelen lenni eme újabbnak számító platformon, megjelentek azok is, akik miatt sokan váltottak, most pedig megy a blokkok osztása, mert ugyanúgy nem akarnak tudni róluk, ahogy korábban. Na és erről jutott eszembe, mennyire nem értem néha az embereket. Ha "menekülök" valahonnan, mert ott már rossz, és ebben része van bizonyos embereknek, botoknak stb, akkor nem osztom meg, hogy hová "migrálok", legalábbis nem nyilvánosan. Személy szerint én megkerestem azokat, akikkel korábban is jóban voltunk, vagy épp ők találtak rám, és az új platformon is követjük egymást, de t...

Ez lehetne egy külön blog címe is, bár a posztok száma valószínűleg csak havonta gyarapodna. Persze nálam amúgyis a minőség van a mennyiség előtt, úgyhogy akár mehetne is...de nem fog. Hónapok óta szemeztem úgymond a Meleg szemmel (Queer eye) című Netflixes műsorral, de csak nem vitt rá a lélek, hogy nekivágjak. Gondoltam egy sokadik átalakítós műsor, ugyanazokkal a szokásos amerikai sallangokkal, amiket régen láttam párszor (emiatt hagytam abba a hasonlók nézését vagy 15 éve). 8 évad?! Jesszus! -gondoltam, hisz az sok év lemaradás, meg amúgy is, előbb utóbb uncsi lesz. Végül adtam neki egy esélyt, és elspoilerezem: nagyon megérte. A főszerepben a csodaötös, az 5 meleg férfiból álló csapat, aminek tagjai mindegyike más-más területen mozog. Bocsánat, 4 férfi és 1 nem bináris személy. (Mindig tanulok valami újat.) Érdekes volt látni, ahogy a srácok is úgy nyíltak meg sorban, akárcsak azok, akiknek segítettek. Mindannyian nagyon szerethetőek, és megmutatták azt, amit maga a sorozat képvis...