Az idei karácsony több szempontból is rendhagyóra sikerült. Számomra az ünnepi készülődéhez hozzátartozik, hogy kicsit korábban ráhangolódok, de idén valahogy nem igazán akart jönni az a hangulat. Oké, van elég problémám, amiket nehéz félretenni és koncentrálni, mégis szerettem volna, ha legalább egy kicsit megérint a karácsony szelleme.
Képes voltam mindenféle karácsonyi filmet nézni, néha már úgy éreztem, a füleimen is az folyik ki, de csak nem jött az az érzés. Aztán elérkezett a szenteste, és csak úgy néztem ki a fejemből, mert az ünnepi hangulatomnak nyoma sem volt, akárcsak a pároménak. Aztán jött a nagy kérdés tőle: kell nekünk ez az egész? Rögtön rávágtam, hogy "egy fenét". Így esett hogy idén, életünkben először nincs (hagyományos) karácsonyfánk. Na és mi az a nem hagyományos ami van? Az égősorból készült fenyő alakzat a nappali falán. (Csak megjegyzésként: mindössze pár méterre van a kicsi konténeres fenyő a bejárattól, semeddig sem tartott volna behozni, még csak vásárolnunk sem kellett volna.)
A másik rendhagyó dolog, idén először nem ajándékoztunk egymásnak. Mindenkinek megvettük az apró ajándékokat, de amikor a miénkről esett szó, párom azt találta mondani, hogy "nem kell nekem semmi, mert számomra te vagy a legnagyobb ajándék", és mint egy hallgatólagos megegyezéssel, el is dőlt a további pénz (nem)költés sorsa. Cseppet sem zavar egyikünket sem, mert bár az időjárás napok óta rettenetes, ebből alig éreztünk bármit, annyira egymásra hangolódtunk. Beszélgetésben, az apró ölelésekben, az elejtett poénokban és mosolyokban, amitől aztán tényleg úgy éreztem, nem kell ennél több, hisz itt van minden, amire csak szükségem van.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése