Nagyon kemény tudok lenni magammal, bár sokat fejlődtem az évek alatt. Korábban megőrjítettem mindenkit, mert olyannyira a tökéletességre törekedtem, és vártam el ezt másoktól is, képtelenség volt megfelelni az elvárásaimnak. Igen, gyakran nekem is a sajátjaimnak. Gyerekkorból hoztam ezt magammal, mert semmi másom nem volt, csak a tetteim, amivel bizonyítani tudtam, hogy én is értékes vagyok. Aztán ez az egész túlnőtt rajtam, mondhatni átestem a ló túloldalára, és meghatározta az életem. Emiatt folyton pocsékul voltam ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, pedig nem rajtam múlt.
Aztán jött a felismerés, hogy nem jó ez így. Állandóan frusztrált voltam, mert nyilván nem lehet mindenben tökéletesen teljesíteni, és egy idő után már nem találtam magam, mert alapelvárás volt felém amit korábban nyújtottam. (Mindenki ismeri a mondást, azt a lovat ütik, amelyik húz). Kellett a lazítás a szabályaimon, vagyis kicsit lassítani.
Az írás egy nagyszerű példa arra, ahogy most kezelem a dolgokat. Ahogy azt az Irkán a kitűzött posztomban leírtam, a regényeim nem tökéletesek, de folyamatosan tökéletesítem őket. A legjobbat akarom kihozni mindenből amibe belekezdek, de néha félre kell tenni az épp aktuális feladatot, hagyni egy kicsit leülepedni, átgondolni újra, és ha kell, változtatni. A könyveimnél viszont alig van idő ezekre, mert folyamatosan jönnek az újabb és újabb történetek. Ezért is teszem ki ha legalább 2-szer már javítottam, de időnként visszatérek, miután 3-4 másik történetet megírtam. Hagyok egy kis teret magamnak a hibákra és időt a tökéletesítésre. Ha már kikerültek, megvan a motiváció is arra, hogy minél jobb legyen a végén.
Még mindig maximalista vagyok, mert a végeredményt szeretem (a saját szemszögemből) tökéletesnek látni, csak az addig vezető út lett egy kicsit hosszabb, és megengedem magamnak a hibákat anélkül, hogy többször kapnék kisebb infarktust vagy agyvérzést a stressz miatt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése