Gondolkodom. Ha egyedül vagyok, néha többet is, mint kellene. Olyan dolgokon rágódom akár napokig, amiket mások egy pillanat alatt lesöpörnek a vállukról. Van, hogy nincs más megoldás, el kell engedni, de még akkor is nehéz, ha tudom, ettől sokkal jobb lesz. Aztán ott vannak azok, amiket akkor sem tudok elengedni, ha már fáj, mintha a két kezem tenném a forró olajba. Éget, és ordítani tudnék a fájdalomtól, de nem megy, nem tudom kiadni magamból, hát elfojtom. Mélyen, míg már a bőröm viszket, a fejem fáj, az idegszálaimon hangyák masíroznak nem csak nappal, de éjszaka is, amitől nem tudok aludni, és egyre csak rosszabb lesz, mert bezárul az ördögi kör. Aztán választhatok, hogy napokat a sarokban ülve lehúzott redőnyöknél egyszer csak feladom, mert elpattan végleg valami, vagy megpróbálok túlélni a magam módján, mert nincs kinek elmondanom, mert nem értheti más.
Aztán amikor segítséget kérek, mert miért is ne kapnék vissza némi időt és figyelmet azoktól, akiknek én is adtam, hirtelen elpárolog mindenki. Miért? Mert ha nem vagyok vicces és vidám, akkor kerülnek mint a leprást. Aztán ha szóvá teszem, mert fáj, és néha kimondom azt nyersen, mert már nincs erőm szépítgetni a valóságot, akkor gorombának hisznek, pedig belülről hasogat minden egyes szó, amit kiejtek a számon. Sajnálnak, de lepattintanak. Egyikből sem kérek, kösz. Így szakadnak meg tartósnak hitt kapcsolatok.
Néha a csend fájdalmas, máskor csakis azt akarok. Ahogy telik az idő, eltávolodom mindentől és mindenkitől, közben észre sem veszik. Beszélek róla, de mindenki átsiklik felette, mert rohannak a saját dolgukra, se idejük, se kedvük nincs hozzám másoknak munka után fáradtan. Próbálkozom, kapálózom, hogy hátha a sok próbálkozásból egy legalább célba ér, mert a bennem halványan pislogó icipicire zsugorodott láng égni akar, nem elaludni. Az egészen aprócska buta gondolatokból a meghallgatás hiánya, a magány és tehetetlenség segíti burjánzani a sötétséget, ami gyorsan, vagy lassan, de végül felfalja a fényt, ami még maradt bennem.
Mielőtt bárki megijedne, rendben vagyok. Rég nincsenek önpusztító gondolataim, egyszerűen csak az új regényem ébresztett rá, miért is kezdtem el írni valójában. Évek teltek el a kezdetek óta, de most jutottam el a megvilágosodáshoz. Kemény időszakom volt, és a fentiek mind jelen voltak az életemben, megspékelve teljesen normális hétköznapi gondokkal, amik mindenki másnak is vannak. Kinek rosszabbak, kinek kevésbé rosszak. Az első regényem a Kis lépések volt, és bár a végső történetnek semmi köze nem lett végül a korábbi elgondoláshoz, sok apró igazság hozzáadásával fokozatosan szabadultam meg a rám nehezedő terhektől. Kezdtem levetkőzni önmagam rosszabb változatát, és fordítottam a sötétség-fény viszonyán magamban. Azt hihetné bárki, ugyan, ezek csak történetek, ami igaz is, csakhogy ezeken keresztül adtam kicsit magamból úgy, hogy tudtam, nem kapok érte semmit. Nincs is ezzel baj, hisz a tudat, hogy a dolog teljesen egyoldalú, cseppet sem fájt. Elfogadja (elolvassa) aki akarja, és elkerüli akit nem érdekel, de ott van, kész van, megtettem a tőlem telhetőt, és miközben megszaladtak a sorok és oldalak, mindig egy kicsit több teher került le rólam. Talán ez az ok is, amiért szeretem a regényeimet. A történeteken keresztüli lezárások, amik feloldozást adnak. Talán emiatt nem számít már mások véleménye, és ezért tudok elengedni dolgokat, mert az írás megtanított rá.
Jól vagyok. Írok amikor csak tudok, egyszerre két regényt felváltva. Még mindig van bennem valami, amitől meg kell szabadulnom, ezért hagyom, hadd menjen útjára.
Szóval bárki is vagy aki olvasol, csak annyit kívánok, találd meg a saját utad, vagy életed saját "regényét", legyen az bármi, ami segít megszabadulni a sötétségtől, és felszítja a benned pislákoló lángot.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése