Nyilván kijátszották velem szemben ezt a lapot, és mintha nem lenne így is elég problémám, ezen agyalok. Persze minden porcikám tiltakozik a kérés ellen, de nem volt szívem rögtön rávágni, egy oltári nagy NEM-et. Biztosan tudom, ez az érzelmi játszadozás itt nem zárul le, kapok még eleget az elkövetkezendő pár hétben vagy hónapban, és már most próbálom felkészíteni magam, mert nem szeretnék darabokra törni. Van, aki észre sem veszi a bántást amit ad időről időre, és megsértődik, ha ezt jelzem felé. Most pedig még veszekedni sem veszekedhetek, de még egy vitát is kerülök, mert szeretném, ha eljön az idő, akkor békével távozzon. Majd utána foglalkozhatok magammal és lehetek megint egy icipicit önző.
Szeretnék kitartani. Szeretném úgy végigcsinálni ezt a kemény időszakot, hogy nyugodt lelkiismerettel keljek fel azután is, ha már nem lesz. Néha azt érzem, belefáradtam a hamis mosolyokba, mert nem akarom láttatni azt ami belül dúl bennem, csak megtenni minden tőlem telhetőt és kitartani valahogy, mert az utolsó útja már nem lehet rögös.
Közben emlékek jönnek elő és mesél, én meg hagyom, meghallgatom. Arról, hogy bánt velem, mennyit tett vagy nem tett az évek alatt. Néha olyan, mintha bántaná pár dolog, máskor fel sem fogja mi ment félre és ma sem érzi a súlyát a tetteinek, de nem szólok, lakat a számon, csak meghallgatom. Aztán itthon kijön, mert ezeket nem lehet magamban tartani, valahogy muszáj kiadni.
Érzem a mázsás súlyokat és szenvedek, de eszembe jut, ő is szenved. Fizikailag és lelkileg, hisz a teher, hogy már nem sok van hátra, pallosként lóg a feje felett. Néha nem tudok mit mondani, és azt érzem, a vígasztalás még nehezebbé tenné, ezért csak meghallgatom az emlékeit, és ahogy elmondja többször az utolsó kívánságát, amivel minden alkalommal kifacsar újra és újra. Nem számít. Most ez van, meg kell oldani és a lehető legjobbat, legjobban tenni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése