Ugrás a fő tartalomra

Fémek és beton

Az elmúlt években gyakran találkoztam a térkővel, mint funkcionális építő elemmel, gyönyörű udvarok és kertek részeként. Igazi szépségeket lehet alkotni velük, hisz oly sok szín-, forma- és méret létezik manapság, csak a képzeletünk szab határt. Ugyanígy jelen vannak, és láthatóan egyre nagyobb teret hódítanak a lézervágott, vagy fa utánzatú lemezkerítések.

Úgy tűnik, sokan kedvelik őket. Nekem meg egyre inkább kezd idegenné válni mindkettő, mert úgy érzem, már túl sok van belőlük. Pár éve, amikor az akkori szomszéd gyeprácsot rakatott kocsibehajtónak, még valahogy megbékéltem a gondolattal, hogy beton, bár személy szerint nem tartom túl jó ötletnek egy felforrósodó beton közé ültetni a füvet. Talán 25-30 éve még simán rábólintottam volna, de a mai nyári forróságban már eszembe sem jutna a gyeprács. Ugyanakkor mégiscsak van némi természet "benne", mármint ami a közé ültetett füvet jelenti.

A lemezkerítések pedig szintén felforrósodnak a nyári melegben, és kellemetlen sérüléseket okozhatnak nem csak nyáron, de télen is a hidegben, vagy csak simán az élébe kapaszkodva véletlenül, mert egy 2 mm vastag lemez akkor is veszélyes lehet, ha csiszolt élei vannak. Láttam igazán gyönyörű lézervágott mintával készült kerítéseket, de mégsem vonz annyira, hogy magamnak ilyet akarjak. A veszélyes mivolta miatt inkább tartok távolságot a hasonlóktól.

Számomra az a szép, ha megtalálom az egészséges egyensúlyt a természet-, a szükséges kényelem-, és az esztétika közt. Nem vagyok ellene a térkőnek, ha azt mértékkel használjuk. A korábbi otthonunknál is térköveztünk, de kizárólag a legfontosabb részeken, és a lehető legminimálisabb mennyiségben. Kerítésnél pedig inkább részesítem előnyben a fát. Szeretném hinni, hogy többen vagyunk olyanok, akiknek fontosabb a természetes környezet, mint a szükségtelen kényelem.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Pride hónap van

Olvasom a híreket. Előbb felröhögök, hogy ilyen nincs, aztán ráeszmélek, dehogynem. Cirkuszország főbohócai támadásba lendültek. Nem ma, és nem is tegnap, de egyre nagyobb és bénább cirkuszt csinálnak, mert egyre nagyobb a támogatottsága, és egyre kisebb a fogás az LMBTQ közösségen. Szerintem ez jó, és remélem, marad a tendencia, és elhal az a lendület, amivel kevesen, de nagyokat óbégatnak a vakvilágba. Bevallom, számomra a Pride egy kicsit sok. Nem magával a felvonulással vagy a bulival van gondom, hanem a magamutogatás részével. Egyszerűen  bizonyos részleteket nem az utcára illőnek érzek. Ettől függetlenül túlzásnak találom azt a fajta beszabályozást, vagy inkább tiltást, amit  ez a parádés vezetőség folytat. Azt gondolom, a Pride-nak üzenete van, ezért nem a betiltásával kellene megmutatni a hatalmi fölényt, inkább le kellene ülni a szervezőkkel és kompromisszumokat kötni mindkét oldalon. Élnek köztünk LMBTQ emberek, ezért felesleges megpróbálni "eldugni" őket, sőt. Egy ...

Az a fránya időjárás

Most, akárcsak pár napja, szürke, amolyan lóg a lába az esőnek időben van részünk, és őszintén szólva ezt én kimondottan élvezem. Azt, amikor nem süt hétágra a nap és éget le, hanem felhők fölött megbújva ad fényt. Nekem ennyi elég. Sokaknak nem tetszik, nem szeretik, de számomra ez a tökéletes idő. Kellemes meleg, lágy szellővel, és látható nap nélkül. Aztán épp erről jutott eszembe, mennyire csodálatos a természet, az időjárás, mert magas lóról tesz az emberiségre, és véletlenül sem azt csinálja, amit mi szeretnénk. Ha lenne feje, mondhatnánk, hogy megy a sajátja után. Szerencsére, mert bármennyire nem kedvelem a hétágra sütő napot, vagy a viharokat, és még pár dolgot, vannak, akik épp azokat kedvelik. Mi lenne velünk, ha az időjárás aszerint változna, ahányféle időt kérünk? Nagyon gyorsan rájönnénk, irtó nagy bajban vagyunk, és szenvednénk, végül visszasírnánk azt, ami most van, majd alkalmazkodnánk. Újra. Szóval ha most zuhog is, nem baj. Ha kisüt a nap utána, az sem baj. Ha gatyar...

A szőlőlugas

Már nem emlékszem pontosan, vajon írtam-e valaha arról, hogy a nagyszülők hiánya miatt gyermekkorom nyarait az anyai nagyanyám húgánál töltöttem falun. Ő volt a pótnagyim, és azt hiszem, sosem kívánhattam volna jobb nagyit nála. Szigorú volt, mégis kedves, rengeteget köszönhetek neki, sokat tanultam tőle.  Sosem felejtem el, hányszor töröltette el velem újra és újra az üvegpoharakat, mert még mindig talált rajta akárcsak egy apró foltot is. Azóta is eszembe jut, ahányszor csak kiszedem a poharakat a mosogatógépből, és látom a rajta maradt cseppek nyomait. Szinte hallom a hangját, és lelki szemeim előtt látom a pillantását, ahogy mondaná: ez még nem tiszta, töröld csak fényesre! Talán régen kevésbé mondtam volna rá, de ma már a szép emlékeim közt őrzöm. Bár mindig szegények voltak, és emlékeim szerint még a faluból sem tette ki a lábát önként soha, messze földön (de legalábbis a faluban) híres volt az udvara. Rettenetesen sok virágot ültetett minden évben, amit aztán nyaranta velem ...