Egészen fiatal koromban nem értettem, a negyvenesek, ötvenesek, vagyis a szüleim korosztálya, miért néz rám és a korombéliekre furán, amikor új dolgokat meséltünk otthon, vagy családi körben. Szerettem megosztani, ha tanultam valami érdekeset, akár új technikákról, vagy a számítástechnika egy-egy számomra is rejtelmes területéről.
Azt hiszem, azóta megértettem. Ahogy jelenleg érzem, mintha gyorsvonatként száguldana el mellettem az informatika, és ez az élet szinte minden területére vonatkozik. Félve nyomok rá gombokra, ezerszer végiggondolom, mit telepítsek, főleg pedig, hogy biztosan szükségem van-e rá, ahogy izzadva, remegő kézzel léptem eggyel közelebb a digitális állampolgárság felé. Nem. Ez zümmög a fejemben folyton, amikor újabb és újabb technológiák, appok, rendszerek jönnek. Betelt az a bizonyos pohár, innentől szeretnék egyetlen szinten megmaradni, és nem fejlődni tovább, legalábbis ezen a vonalon. Aztán az a "gyorsvonat" csak úgy süvít el nap mint nap, én pedig egyre inkább lemaradok. Részben kellemetlen, mert amúgy sok dolog érdekel ezen a területen is, na meg gyakran magamtól is rájövök dolgokra némi késéssel, de ma már sokaknak az a normális, hogy szinte azonnal reagálnak a változásokra olyan könnyedén és gyorsan, én még alig pislantok egyet, ők már három lépéssel előrébb vannak a célhoz vezető úton. (Igaz, az életemben nem ez a fő irányvonal.)
Néha az jut eszembe, ez már az a világ, amit nagyon nem akarok. Pörögtem eleget, rengeteg dolgot tanultam meg, és bár nagyon szeretek új dolgokat tanulni ma is, valahogy ez az elgépiesedés nagyon nem az én terepem. Olyan érzésem van, mintha ezzel a hatalmas fejlődéssel inkább totálisan visszafejlődnénk, egyre inkább ellustulnánk (mind fizikailag, mind gondolkodásban), mert "alánk" adnak mindent az okos eszközökkel.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése