Prioritások

Sok dologról írtam már őszintén akkor is, amikor úgy éreztem, talán hülyét csinálok magamból, de ennyire "húsbavágó" témáról talán még sosem. Kellett egy kis idő, hogy leülepedjen ez az egész, és őszintén szólva sokszor átfogalmaztam a posztot, mert valahogy mindig túl drámaira sikerült, pedig nem ez volt vele a szándékom. Ha icipicit zavarosnak tűnik, akkor az azért lesz, mert egy kicsit még bennem is zavaros jelenleg minden.

Amivel a történet kezdődik, az november eleje. Onnan indulnak a folyamatos rosszulléteim. Nyilván doki, vérvétel, vizsgálatok stb. Aztán eljött a 20.-a, a nap, amikor rögtön az első vizsgálaton -ami nem kötődött az alapproblémámhoz- elbuktam. Találtak bennem valamit, aminek nem kellene ott lennie. Egy teniszlabda nagyságút, amiről egyelőre nem lehetett tudni, hogy jó-, vagy rosszindulatú. A doki bizakodó volt, én meg túlságosan nyugodtan kezeltem, ahogy sokszor minden mást is. Megfogadtam, hogy nem fogok kétségbe esni, és nem festem az ördögöt a falra, kizárólag előre nézek és a megoldásokra összpontosítok most is, ahogy korábban  bármikor.

Aztán másnap megnéztem az eeszt-n a vérvétel leletét. Nem akartam várni, mert szeretem időben tudni a dolgokat akár jó, akár rossz. A tumormarkerem több mint a másfélszerese lett a normális tartomány legmagasabb értékének, szóval ebből az eredményből arra következtettem, hogy jobb, ha egyelőre nem veszek magamnak tartós cuccokat és nem tervezek hosszú távra. Nyilván a magam hozzá nem értő módján, aztán majd később kiderül, volt-e értelme ezt gondolnom. Nem, egyáltalán nem temetem magam, mert jelenleg semmi biztosat nem tudok a továbbiakról, de annyi szent, hogy sajnálatra nem vágyom.

Nem tudom, hogy ez a bennem lévő nyugalom miből fakad. Abból, hogy hozzászoktam a rossz dolgokhoz? Talán abból a tudatból, hogy a felmenőim mind rákban haltak meg és az örökletesség miatt már vagy 20 éve felkészültem a lehetőségére? Vagy talán az agyam nem hajlandó tudomásul venni és tagadásban tart? Esetleg a sok éve kialakult életfelfogásom miatt van? Talán furcsán hangzik, de egyszerűen úgy tekintek az életre, mint egy lejáró szavatosságra. Kinek hosszabb, kinek rövidebb az ideje. Azért is hihetetlen még számomra ez a nyugalom, mert míg a vizsgálatok alatt egyáltalán nem izgultam még akkor sem, ha tudtam, bizony mondhatnak rosszabbat is, attól majdnem sikerült pánikrohamot kapnom a rendelőintézetben, hogy rossz helyre adtam be a papírom (persze nem tévedtem akkorát, oda került végül ahová kellett).

Nem félek az előttem álló nehézségektől. Bármit is mutassanak a későbbi eredmények, egy műtét biztosan a pakliban van. A prioritások pedig itt kezdődnek igazán. Mindig is fel kellett állítanom fontossági sorrendet, ugyanakkor most minden borult, mert amit korábban valahol a sor közepére soroltam -történetesen saját magam-, most legelőre kell vennem, nincs mese.

Kicsit olyan most, mintha az eddigi életem a jelenlegire készített volna fel. A harcra, a pozitív hozzáállásra, és ha szükség lesz rá, az elfogadásra és megbékélésre. Ha térdre is kényszerít az élet, nem adom magam könnyen, ugyanakkor valószínűleg erről az útról csak nagyon ritkán posztolok majd, ha rosszul alakulnának a dolgok. Na de miért is ne alakulhatnának jól, ugye?