Ugrás a fő tartalomra

Írni, vagy olvasni? Ez itt a kérdés.

A cím nem csak nem vicc, inkább nagyon is releváns az életemben. Ma azon gondolkodtam, vajon mikor olvastam könyvet utoljára, és őszintén szólva, nem tudom megmondani pontosan, csak annyi biztos, hogy elég régen. Itt most nem venném bele a nyelvtanulás anyagát, vagy az etikett könyvet, csak a könnyedebb olvasnivalókat.

Egész életemben szerettem olvasni, rengeteg könyv fordult meg a kezeim közt, főleg tizen-, huszonéves koromban. Aztán ahogy telt az idő, felváltották a gyerekeknek felolvasott könyvek, majd egy idő után lecsökkent a számuk úgy évi 8-10-re. Nem vagyok rá büszke, de az az igazság, időm sem nagyon volt olvasni. Mindig csinálok valamit, mert nem szeretek unatkozni, és az olvasás egy eléggé passzív tevékenység, amit néha elpocsékolt időnek érzek. Nem, nem az. Hiába érzem így, belül nagyon is tudom, hogy egy jó könyv sosem számít annak.

Aztán jött az írás, ami hirtelen minden apró szabadidőm lekötötte. Mellette újra kellett olvasnom a könyveim, hogy javíthassam a hibákat, így esett meg, hogy pár éve nem olvastam egyetlen olyan könyvet sem, amit nem én írtam. Hiányzik. Ugyanakkor a még mindig rengeteg ki nem írt történet ami a fejemben van, egyszerűen nem hagyja, hogy belekezdjek akárcsak egybe is, mert nem tudok odafigyelni, olyan átéléssel olvasni, ahogy azt szoktam. Mintha egyik napról a másikra az írás lett volna fontosabb az olvasás helyett, nekem pedig folyton választanom kellene a kettő közül, és mint "látható", nálam valahogy most az írás van előtérben.

Nem könnyű ez. A választás sosem az. Bármit is választok, valahol ott marad bennem egy aprócska nyoma a lelkiismeret-furdalásnak, hogy talán mégis a másikat kellene választanom. Közben pedig tudom legbelül, hogy számomra az a jó amit csinálok, mert ha nem lenne az, nem csinálnám. A kérdés viszont hónapról hónapra visszatér, mert rendszeresen felteszem magamnak: írni, vagy olvasni?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Pride hónap van

Olvasom a híreket. Előbb felröhögök, hogy ilyen nincs, aztán ráeszmélek, dehogynem. Cirkuszország főbohócai támadásba lendültek. Nem ma, és nem is tegnap, de egyre nagyobb és bénább cirkuszt csinálnak, mert egyre nagyobb a támogatottsága, és egyre kisebb a fogás az LMBTQ közösségen. Szerintem ez jó, és remélem, marad a tendencia, és elhal az a lendület, amivel kevesen, de nagyokat óbégatnak a vakvilágba. Bevallom, számomra a Pride egy kicsit sok. Nem magával a felvonulással vagy a bulival van gondom, hanem a magamutogatás részével. Egyszerűen  bizonyos részleteket nem az utcára illőnek érzek. Ettől függetlenül túlzásnak találom azt a fajta beszabályozást, vagy inkább tiltást, amit  ez a parádés vezetőség folytat. Azt gondolom, a Pride-nak üzenete van, ezért nem a betiltásával kellene megmutatni a hatalmi fölényt, inkább le kellene ülni a szervezőkkel és kompromisszumokat kötni mindkét oldalon. Élnek köztünk LMBTQ emberek, ezért felesleges megpróbálni "eldugni" őket, sőt. Egy ...

Az a fránya időjárás

Most, akárcsak pár napja, szürke, amolyan lóg a lába az esőnek időben van részünk, és őszintén szólva ezt én kimondottan élvezem. Azt, amikor nem süt hétágra a nap és éget le, hanem felhők fölött megbújva ad fényt. Nekem ennyi elég. Sokaknak nem tetszik, nem szeretik, de számomra ez a tökéletes idő. Kellemes meleg, lágy szellővel, és látható nap nélkül. Aztán épp erről jutott eszembe, mennyire csodálatos a természet, az időjárás, mert magas lóról tesz az emberiségre, és véletlenül sem azt csinálja, amit mi szeretnénk. Ha lenne feje, mondhatnánk, hogy megy a sajátja után. Szerencsére, mert bármennyire nem kedvelem a hétágra sütő napot, vagy a viharokat, és még pár dolgot, vannak, akik épp azokat kedvelik. Mi lenne velünk, ha az időjárás aszerint változna, ahányféle időt kérünk? Nagyon gyorsan rájönnénk, irtó nagy bajban vagyunk, és szenvednénk, végül visszasírnánk azt, ami most van, majd alkalmazkodnánk. Újra. Szóval ha most zuhog is, nem baj. Ha kisüt a nap utána, az sem baj. Ha gatyar...

A szőlőlugas

Már nem emlékszem pontosan, vajon írtam-e valaha arról, hogy a nagyszülők hiánya miatt gyermekkorom nyarait az anyai nagyanyám húgánál töltöttem falun. Ő volt a pótnagyim, és azt hiszem, sosem kívánhattam volna jobb nagyit nála. Szigorú volt, mégis kedves, rengeteget köszönhetek neki, sokat tanultam tőle.  Sosem felejtem el, hányszor töröltette el velem újra és újra az üvegpoharakat, mert még mindig talált rajta akárcsak egy apró foltot is. Azóta is eszembe jut, ahányszor csak kiszedem a poharakat a mosogatógépből, és látom a rajta maradt cseppek nyomait. Szinte hallom a hangját, és lelki szemeim előtt látom a pillantását, ahogy mondaná: ez még nem tiszta, töröld csak fényesre! Talán régen kevésbé mondtam volna rá, de ma már a szép emlékeim közt őrzöm. Bár mindig szegények voltak, és emlékeim szerint még a faluból sem tette ki a lábát önként soha, messze földön (de legalábbis a faluban) híres volt az udvara. Rettenetesen sok virágot ültetett minden évben, amit aztán nyaranta velem ...