Csak semmi sallang

Sok dologról írtam már őszintén akkor is, amikor úgy éreztem, talán hülyét csinálok magamból, de ennyire "húsbavágó" témáról talán még sosem.  Kellett egy kis idő, hogy leülepedjen ez az egész, és őszintén szólva sokszor átfogalmaztam a posztot, mert valahogy mindig túl drámaira sikerült, pedig nem ez volt vele a szándékom. Ha icipicit zavarosnak tűnik, akkor az azért lesz, mert egy kicsit még bennem is zavaros jelenleg   minden. Amivel a történet kezdődik, az november eleje. Onnan indulnak a folyamatos rosszulléteim. Nyilván doki, vérvétel, vizsgálatok stb. Aztán eljött a 20.-a, a nap, amikor rögtön az első vizsgálaton -ami nem kötődött az alapproblémámhoz- elbuktam. Találtak bennem valamit, aminek nem kellene ott lennie. Egy teniszlabda nagyságút, amiről egyelőre nem lehetett tudni, hogy jó-, vagy rosszindulatú. A doki bizakodó volt, én meg túlságosan nyugodtan kezeltem, ahogy sokszor minden mást is. Megfogadtam, hogy nem fogok kétségbe esni, és nem festem az ördögöt a falr...

Általában este szedem. Persze ez hasonló a leszarom tablettához, szóval nem kell megijedni, nem kezdtem el sem inni, sem pedig drogozni. Az esti időszak az, amikor többet vagyunk együtt a párommal. Már megvannak a szokásos napi poénjaink, amiket ki nem hagynánk, de szinte minden napra jut valami olyan is, ami addig nem volt, és olyankor az újdonság erejével hat, vagyis mindketten nagyokat nevetünk. Sokszor megesik, hogy odáig fajul, már azt sem tudjuk min kezdtünk nevetni először, mert tovább vezetjük a poén fonalát egy teljesen más irányba. Csak az biztos, hogy hosszan és nagyokat kacagunk. Jó így befejezni a napot még akkor is, ha a sok nevetéstől könnyeinket törölgetve szipogunk felváltva. Néhány percre elfeledteti velünk a gondokat, kiszakít a mókuskerékből. Gyógyír minden alkalommal. Akkor is, ha néha totál értelmetlen dolgokkal kezdődik, vagy csak amolyan kettőnk közti "belsős poén" indítja el. Ha lehetne, receptre írnám fel mindenkinek.

Ez az a mondat, ami általában már január másodikán kiszalad a számon évek óta, és amin jót derülnek a családtagok, aztán így november végén megemlegetik, hogy bizony milyen hamar eljött megint ez az időszak, az ünnepek előtti egy hónap. A karácsony nálunk amolyan éves mérföldkő. Semmi komoly, csak egy kis pihenő az egész éves rohanásban. Ilyenkor igazi bekuckózás van némi semmittevéssel, ami az év többi részében cseppet sem jellemző ránk. Lelassulunk, akár a világ körülöttünk. Persze manapság nem olyan, mint húsz éve, amikor esett pár nap alatt derékig érő hó és imádtunk az ablakon kibámulni, vagy hógolyózni, de egy takaró alatt a kanapén pihenni mostanában is jólesik. Egyetlen dolog hiányzik csupán: az illatok. Ez lesz a második olyan ünnepünk, amikor nincs sütőnk. Emiatt maradnak el a nagy sütések, amiket már november végén elkezdtünk korábban is. A kekszek, amiket bedobozolva tartunk és bármikor elérhető egészen január közepéig, ha épp egy kis édességre vágyunk, közben nagyokat szip...

Nem, szó sincs arról, hogy mostantól növényekről szóló történeteket kezdek el írni, mindössze eszembe jutott a legújabb szerzeményünkről. Na és hogy miért is foglalkoztat ilyesmi? Talán a lelőhelyének furcsasága miatt. Történt napokkal ezelőtt, hogy a párom elém rakott egy mindössze 30 centis formás kis tiszafát. Amúgy is szeretem a növényeket, az örökzöldeket pedig főként, ezért megörültem az új jövevénynek. Aztán elmesélte, hogy ezt bizony nem úgy kapta valakitől (ami elég gyakran megesik), hanem találta. Na de a lényeg, hogy hol! Ez a kicsi fácska egy ház falába nőve egy réges-régi ablak elkorhadt fájából nőtt ki, egészséges-, szerteágazó gyökereivel kapaszkodva az épp csak helyén maradó tokban. A környéken sehol egy tiszafa, amihez köthetné az ember, így felmerül a kérdés: vajon hogyan kerülhetett oda? Nyilván nem járok utána, de attól még valahol mélyen mozgatja a fantáziám ennek az aprócska növénynek a története, amelyik túl akart élni. Korábban is voltak tiszafáink, szóval úgy é...

Egy hete nem nézem a közösségi oldalakat, és igazából itt sem jártam azóta. Nem megy. Nem vagyok jól, és most még azzal sem tudom rávenni magam, hogy ránézzek a "kis kedvenceimre", amiről korábban már írtam, hogy néha épp miattuk leszek jobban. Nem a szürke és ködös időjárás, nem a napfény hiánya okozza, csak az alkalmanként felbukkanó rosszullétek. Mostanra belefáradtam ebbe az évbe, és jelenleg ott tartok, hogy elengedem, bármi is történjen.  Nincs erőm küzdeni, ezért kivárok.  Nem arról van szó, hogy feladom, csak kell egy kis pihenő, amikor nem próbálok javítani minden helyzeten, ami elromlik körülöttem, és emiatt teljesen elfeledkezek magamról. Elsősorban végigjárom az utat, és túlesek pár vizsgálaton, közben pedig elkezdtem a meseírást, amit már vagy két éve halasztottam. Úgy érzem, most erre van szükségem. Sok apró-, kedves kis történetre, amik elterelik a gondolataim kicsit más irányba. Szeretném december közepén kitenni majd az Irkára egy külön oldalra az addig elké...

Ez egy érdekes téma, és hosszan lehetne beszélni róla, de azt meghagyom szakembereknek, akik nálam sokkal jobban értenek ezekhez. Egyszerűen csak eszembe jutott egy elejtett "te mindent előre tudsz" mondatból, és kicsit elmerengtem rajta. Végülis nem egy boszorkányság ez az egész. A korábbi posztokból is kiderül (legalábbis remélem, hogy így van), nem próbálom normalizálni vagy jónak beállítani az egyértelmű rosszat, inkább csak amolyan tapasztalatszerzésnek, ami alapján sémákat állítok fel magamnak, hogy elkerüljek más rossz dolgokat . Figyelek a körülöttem zajló eseményekre, és nem kell látónak lenni ahhoz, hogy bizonyos emberek viselkedését, történéseket előre tudjak vetíteni magamnak, vagy a környezetemnek. Ehhez persze kellenek a korábbi tapasztalatok, tehát ha valaki még nagyon fiatal, vagy inkább úgy lenne helyes, hogy kevés tapasztalata van (az ok most teljesen mindegy), nyilván nehezebben állítja fel ezeket a sémákat. Ilyenkor jól jönnek a tanácsok tapasztaltabbaktól...

Korábban már írtam arról, hogy a történeteim csak úgy jönnek, többségében nem gondolkodom rajtuk, és azt hiszem, ez az idő-mennyiség függvényét tekintve egyértelmű is. Aztán vannak azok az esetek, amikor valami  olyat írok le így hirtelen a semmiből, ami tetszik. Úgy ahogy van, önmagában, a történettől függetlenül. Nem nagy dolgokról van szó, néha viccesek, máskor nagyon is komolyak, de számomra jelentenek valamit, és azt veszem észre, máskor, máshogy nem tudtam volna jobban megfogalmazni. Csak hogy két példát hozzak: "Mintha a szótlanság, a ki nem mondott szavak lettek volna a segélykiáltások." -ezt a legutóbbi regényem tartalmazza, és nagyon is sokat jelent számomra, eddig mégis rejtve maradt. "Úgy eltűntél, mint grafit a radír alatt." - korábban sosem fogalmazódott meg bennem ilyen hasonlat, és ezt az élet maga hozta, de jobban belegondolva azért ennek mögöttes tartalmat is lehetne kreálni, amit   egyelőre  nem szeretnék. Mindez megint csak azt bizonyítja, fura e...

Pár hónapja megkérdezte tőlem valaki, tudom-e mi az a toxic positivity, vagyis a toxikus pozitivitás, ami aztán a napokban többször is eszembe jutott, amikor írtam a korábbi posztokat.  Gyakran mondják rám, hogy optimista vagyok, ahogy azt is, pesszimista. Azt viszont szinte soha, ami valójában vagyok: realista. Mindenki csak adott pontokra figyel, nem a teljes egészre. Szerintem senki sem csak optimista vagy csak pesszimista. Kicsit eltolódik a mérce hol erre, hol arra, a külső és belső tényezőktől függően. Na és jól is van ez így. (Ez a saját tapasztalatom, más érezheti másképp.) Mégis volt, akinek online eszébe jutott rólam eme cseppet sem pozitív fogalom, ezért a laposan körbejártam a témát, és végiggondoltam, vajon miből gondolhatja bárki, hogy ilyen vagyok. Eltelt pár nap, mire megvilágosodtam. Az online felületen nehezebb megmutatni saját magam. A realitást, a jó szándékot, vagy a segítőkészséget. Nincs szemkontaktus, mimika, ami kicsit is árnyalná a mondanivalót. ...

A cím nem csak nem vicc, inkább nagyon is releváns az életemben. Ma azon gondolkodtam, vajon mikor olvastam könyvet utoljára, és őszintén szólva, nem tudom megmondani pontosan, csak annyi biztos, hogy elég régen. Itt most nem venném bele a nyelvtanulás anyagát, vagy az etikett könyvet, csak a könnyedebb olvasnivalókat. Egész életemben szerettem olvasni, rengeteg könyv fordult meg a kezeim közt, főleg tizen-, huszonéves koromban. Aztán ahogy telt az idő, felváltották a gyerekeknek felolvasott könyvek, majd egy idő után lecsökkent a számuk úgy évi 8-10-re. Nem vagyok rá büszke, de az az igazság, időm sem nagyon volt olvasni. Mindig csinálok valamit, mert nem szeretek unatkozni, és az olvasás egy eléggé passzív tevékenység, amit néha elpocsékolt időnek érzek. Nem, nem az. Hiába érzem így, belül nagyon is tudom, hogy egy jó könyv sosem számít annak. Aztán jött az írás, ami hirtelen minden apró szabadidőm lekötötte. Mellette újra kellett olvasnom a könyveim, hogy javíthassam a hibákat, így ...

Mielőtt belevágnék eme posztba... a következőkben (is) kizárólag saját tapasztalatokat és véleményt osztok meg, nem pedig általánosan értelmezendők a leírtak. Sosem voltam oltásellenes, erre jó példa, hogy mindhárom covid oltást felvettem anno 3 éve. Hiszek abban még ma is, hogy alapvetően segítik a túlélésünket. Hiszek benne annak ellenére, hogy az elmúlt 3 évben olyan problémákkal küzdöttem, amik korábban sosem voltak, vagy nem ekkora mértékűek. A gyanakvásom pedig a mai napig az oltásokhoz köthető, ugyanis közvetlenül két-három nappal utánuk kezdődtek, és mindegyik oltás után más. Tudom, hogy mindenben van kockázat, és bár ott motoszkál a fejemben, hogy mi mindent megúszhattam volna, ha nem veszem fel az oltásokat -csak mert a vírust egyszer sem kaptam el-, az is benne van ellentétként, vajon mi lett volna, ha mégis elkapom oltatlanul, ha így kikészített már maga az oltás is. Na és milyen problémák? Nem fogom felsorolni, mert nem egy orvosi előtérben várakozó vénember, vagy vénasszo...

Megint egy "ünnep". Reggel alaposan benéztem a hűtőbe, és a világ összes nyugalmával konstatáltam, hogy bizony alig van benne valami, rendesen kifogyott. Visszagondolva, talán két hete vásároltunk be, amikor feltöltöttük. A fagyasztóban még van némi utánpótlás, de azt sem pakoljuk színültig, így most abban is pangás van nagyrészt. Ami eszembe jutott: "abból gazdálkodom, ami van itthon". Néha tényleg nem értem az embereket. Ez az ünnepek előtti bolt kifosztás, az egymás hegyén-hátán áteséssel járó tömeg még mindig dívik, pedig nehezen hiszem el, hogy ez bárkinek is jó lenne.  Tudom, vannak esetek, amikor valaki nem tudja megoldani máskor a vásárlást, mert valóban nincs rá ideje vagy lehetősége, de valljuk be őszintén, többségünknek lenne. Persze nem csak az üzletek hosszú sorával vannak gondjaim, hanem a forgalommal is, ami ilyenkor szinte élhetetlenekké teszi a városokat. Nagyon ritka, hogy ünnepek előtt járok boltba. Bármelyikbe. Így saccra talán azt mondanám, éven...