A közösségi média aprócska sarkában

A napokban megint felbolydult a közösségi média egyik játszótere, aztán az ott játszó "gyerekek" csoportokban széledtek szét, vagy legalábbis szóban lázadtak. Nem írom le a véleményem sem arról amit a változtatásokról gondolok, sem pedig a reakciókról. Mindkét félnek megvan a saját döntési lehetősége, mindenki azt kezd vele amit csak akar.

Személy szerint én részben információszerzésre használom, vagyis talán az elején jobbára ezt a funkciót használtam, ma már inkább máson van a hangsúly.

A kezdetekkor kevesebb "szemét" volt az oldalakon, akkoriban nagyon szerettem a világ mindenféle híréről olvasni, de egy ideje megváltozott. Most már inkább csak egy aprócska sarkában húzom meg magam, miközben az emberekre, az ott lévő netes ismerősökre fókuszálok. Mivel rég vagyok fent, akiket követek, átmentek a jó vastag szűrőmön. Szeretem a saját történeteket. Azokat, amikben önmagukat adják mások is, nem csak én. Nem vagyunk egyformák, mégis azt látom, hogy nem vagyok egyedül a gondjaimmal, ahogy az örömömmel sem. Nagyon tudok örülni mások boldogságának, főleg azután, hogy nap mint nap "látom" őket, ahogy követem a profiljukat. Figyelek mindenkire, kicsit talán együtt rezonálok velük. Mindenkivel. Ezért követek keveseket. Itt is tartom a kevesebb néha több értékrendet. Többekkel beszélgetünk privátban is néha, és jó érzés támaszt nyújtani, vagy együtt örülni valakivel akár csak egy apró előrelépés miatt is. Nekem ez sokat jelent. Rengeteg erőt merítek mások öröméből is, ahogy abból, ha egy-egy nehéz időszakban a küzdelmüket látom. Nem magának a nehézségnek örülök, hanem annak az erőnek bennük, amivel legyűrik azt. Valahol engem is motiválnak még akkor is, ha a saját magam motiválását már profi szintre fejlesztettem.

Az pedig ha valakit nem követek vissza, nem jelenti azt, hogy láthatatlan számomra. Időnként kinézek a buborékomból, és szívesen beszélgetek azokkal is, akik normális "hangnemben" szólnak hozzá a posztjaimhoz.

Olvastam többeknél, hogy amikor mélyen vannak, olyankor kimondottan zavarja őket mások öröme, boldogsága. Nagyon rég én is voltam így, aztán úgy döntöttem, nem engedem meg magamnak, hogy egy ilyen érzés hosszan legyűrjön. Ha nagyon rosszul érintett, inkább hanyagoltam egy ideig ezeket a felületeket, aztán ez megváltozott. Számomra most már könnyebb együtt örülni, másokkal mosolyogni, mint szomorkodni amiatt, mert bárkinek jobb az élete bármiben. Megélem az érzéseimet, vagyok szomorú és dühös, olykor kétségbeesett is, aztán jön a megoldáskeresés. Megesik, hogy épp ezekre a felületekre lépve lesz jobb kedvem.

Néha ötleteket merítek mások életéből, mert a jó dolgokat szívesen eltanulom. Ez is fejleszt. Bár sokan csak nevetnek azon, amikor valaki az élet iskoláját emlegeti, valójában itt van előttünk nap mint nap, és ha figyelünk, rengeteget tanulhatunk másoktól. Igen, akár a social media felületeken keresztül is. (Persze tudom, általában azok emlegetik, akik nem épp a legélesebb kések a fiókban, de attól még maga a fogalom létezik, és nagyon is releváns.)

Számomra erre jók ezen oldalak aprócska sarkai. Kapcsolatban maradni hozzám bármiben hasonlókkal, vagy épp teljesen különböző emberekkel, akiktől tanulhatok valami jót. Bármi jót. Kortól, nemtől, hovatartozástól vagy bármi mástól függetlenül.