Mi lennél, ha...?

Mi lennél, ha állat lennél? Én szerencsére nem futottam bele állásinterjún, de hallottam már ilyenről. Most nem az a téma, hogy mi a véleményem ezekről, hanem az, én hogy érzem, mit mondanék, ha mégis arra vetemednék, hogy válaszoljak erre a kérdésre.

Nos, azt hiszem, pár éve még egyértelműen a hangyát mondtam volna, mert amennyire aprócska, és jelentéktelennek tűnik, annyira hatalmas dolgokra képes nem csak az erejével, de a szorgalmával, munkájával is. Aztán úgy egy-két éve talán inkább átnyergeltem volna a méhre. Igen, megint egy kicsi rovar, ami viszont a hangyával ellentétben már egy icipicit félelmetesebb. Dolgos, helyes kis apróság, amíg fel nem dühítik, meg nem ijesztik, mert akkor támad, és bizony odabök egy óriásit a nem kívánatos személynek. Igen, egy ideig kiengedtem azt a bizonyos fullánkot időnként, amíg meg nem tanulták páran, hogy emberszámba vegyenek és ne egy érzés nélküli munkagépnek gondoljanak. Ez mondjuk egy határozott fejlődés volt részemről, ha jobban belegondolok. Nem kell mindig mindent lenyelni.

Aztán megint jött egy változás. Hogy mitől? Újra medencébe léptem, és megint éreztem a vizet magam körül.- Mint egy bálna. -fordult meg a fejemben, és igen, ahogy a szárazföldi lényből a vízhez hozzászokva vízi élőlény lett,  eleinte lassan, újra szokva az érzést, kicsit annak is éreztem magam. Aztán az jutott eszembe, most még olyan vagyok mint egy túlméretes bálna, aki finoman fordul párat, óvatosan, szinte észrevétlenül halad előre megtervezett útján, de ha elég kitartó leszek, megint érezhetem magam inkább delfinnek, ami szerény külseje ellenére eszes, többségében hihetetlenül barátságos. Olyan, aki már élvezetből lubickol is az úszás mellett a saját örömére, vagy mások szórakoztatására, aztán a jó tulajdonságait átültetheti a hétköznapokba is. Szóval hajrá delfinek!

No, így jutottam el a kistestű rovaroktól a legnagyobb testű vízi emlősökig. Nem érthető? Semmi baj, néha magamat sem tudom követni. (Arról meg már ne is beszéljünk, hogy a munkához a világon semmi köze.)