Csak semmi sallang

Eljutottam végre a ház legkisebb helyisége berendezésének megtervezéséhez. Az aprócska, mindössze 1.50x2,50 méter nagyságú szobácska egy többfunkciós része lesz a háznak. Épp emiatt nem egyszerű berendezni. Funkciók, amiket számításba kell venni: céges munka számítógéppel, nyomtatóval, mappák tárolása, varrás, ezekhez a varrógép és kellékei, kelmék, szövetek, gombok, cipzárak stb. tárolása, kötéshez-horgoláshoz fonalak és tűk tárolása, scrapbookok készítéséhez kartonok, színes papírok, vágók, ragasztók és egyéb apró kellékek tárolása, íráshoz a laptop és a pendrive-ok tárolása, tanuláshoz a tananyagoknak és szótáraknak hely, emellett egy kisebb gardrób rész kialakítása a kabátok, sapkák és sálak tárolására, évszakokhoz igazodva. Ahogy korábban már írtam, nem vagyok oda a polcokért, ezért zárt szekrényekben gondolkodom ebben az esetben is, ugyanakkor az ablak és az ajtó helye jelentősen meghatározza, mit hová lehet helyezni, ezért egy L alakú elrendezés a leghatékonyabb. Figyelembe kell...

Már elkezdtük a stukkózást, amikor beugrott, hogy bizony ekkora hatalmas fehér falfelületeknél jobban mutatna a színes stukkó. Emiatt aztán alaposan megszívattuk magunkat. Na nem maga az ötlet miatt, hanem mert a már feltett stukkókat festeni egy horror, hogy ne legyen festékes a csoda szép fehér fal vagy plafon. A ragasztószalagot nem nagyon kedveli a falfesték, hiába is lenne könnyebb vele, szóval marad a lehetőleg nem remegő kéz, a vékony ecset, na meg a tériszonyom, amit azért itt-ott sikerül leküzdenem a stabil járófelület kialakításával. Bár már egy ideje végeztem a stukkók festésével (már amiket nem tettünk fel korábban), csak most sikerült befejezni a felrakásukat. Kipróbáltam erre is a festéket, amivel a parketta szegélyeket festettem ( itt írtam róla), vagyis nem pont azt, hanem a világosszürke változatot. Szerintem elég ütős lett. Nem túl harsány, inkább visszafogott, és ha minden jól megy, sokféle színhez passzol majd, amikor végre színesek lesznek a falak. A konyha csempé...

A rák nem válogat. Nem számít a kor, a nem, bőrszín, rassz, vagy bármi más, egyszerűen kialakul, tarol, és ha nem vigyázunk, öl. Bárkit, bármikor.  Anyám sem úszta meg a családunkban oly gyakori kórt. Itt csak a tapasztalatokról szeretnék írni, talán sikerül hideg fejjel. Korábban nem tűnt fel annyira, mert nem túl gyakran találkoztunk, de sebhelyek jelentek meg az arcán és a nyakán, aztán a kezén és a lábán. Akkor még nem volt más tünet, de hetekkel később egyre nehezebben vette a levegőt, és 3 hét alatt jutott el odáig, amikor már 10 lépés után meg kellett állnia, mert kifulladt. Nem csoda, a tüdeje telt meg vízzel. Hiába kértük, nem ment orvoshoz, csak halogatott, végül mentőt kellett hívni hozzá. Mikor kórházba került, először félt, mert a helyről, ahová vitte a mentő, csupa rosszat hallott. Mindig sintértelepként emlegette, mert több családtag is ott halt meg. Hetekig volt bent, nagyjából két hét után mondták ki, mi a gond. Letagadta. Totálisan hülyének állított be a családom ...

Születésemkor kaptam egy nevet, amit sosem bírtam megszeretni. Bár mások szerint szép, és/vagy különleges, nekem mindig egy macera volt. Megszoktam, de a mai napig utálom, ha így szólítanak, pedig nehéz másképp hívni, mert nem egy becézhető név. Legalábbis ezt hittem, míg mások el nem kezdtek másként hívni. A poén ebben az, hogy ezeket a beceneveket teljesen más nevekhez kötik az emberek. Talán épp emiatt kedveltem meg őket, és ma is jobban szeretem bármelyiket, mint a saját keresztnevemet. A közösségi médiában ugyan az eredetit használom, de ennek is megvan az egyszerű oka, ami ugyanaz, miért nem pakolom ki a kedvenceimet a netre. Ha egyszer elkapna gépszíj, és arra vetemednék, hogy jelszónak használjam bármelyiket, nem igazán lesz honnan előásni mások számára. Bár korábban írtam már a jelszó választásaimról, azért én is öregszem, sosem tudni, mennyire épülök le úgy 20-30 év múlva. Azt hiszem, ez a poszt egy kis magyarázat is arra, miért használom a blogokban az Oli nevet. Nem egy egy...

Öregszünk. Nagy dolog! -mondhatnánk, és amúgy alapjában véve tényleg az, hisz ez az élet rendje. Csakhogy amíg fiatal voltam, fel sem tűntek olyan apróságok, amiken ma már sokat rugózok. Ilyen például a szekrények elosztása, de főleg a nyithatóságuk. Ahogy azt már korábban írtam, előnyben részesítem a zárt szekrényeket a polcoknál, de most nem kimondottan erről lesz szó. Bár már megvan a konyhabútorunk terve, és tényleg minden oké rajta, mert ahányszor ránéztem az utóbbi hónapokban, semmin sem akartam változtatni, egy aprócska részlet mégis változtatásra szorul. Ugyan ez nem látható, de mégiscsak változás. Egyik nap, ahogy a konyhában tettem-vettem, folyton zavartak az ajtók. (Amúgy is hajlamos vagyok mindenem összeverni a bútorokban.) Aztán amikor kisikáltam a polcokat, de előtte ki kellett szednem a hátsó részeken tárolt edényeket, akkor pattant a szikra az agyamban. Úgy döntöttem, a nyitható ajtók helyett kihúzható fiókok kerülnek mindenhová, előlaphoz rögzített fémráccsal. Ez jelen...

Nemrég megkaptuk a tájékoztatót az szja 1% kiutalásáról, ami jó érzéssel tölt el. Amióta van lehetőség a felajánlásra, mindig éltünk vele. Dolgoztam civil szervezetnél, tudom mekkora segítséget jelenthet, ha akár csak 100-an is adnak nem túl nagy összeget, mert egy szervezet ennek értékét akár pályázatokkal, akár más pénzügyi forrásokkal, személyi és tárgyi ráfordításokkal megsokszorozhatja. Eleinte közösségi megmozdulásokat támogató szervezeteket támogattunk, mert mindig is hangsúlyt helyeztünk az együttműködések, a partnerségek kialakítására. Aztán több éve volt két tűzeset is a házunk közelében, ami felkavart bennünket. Amikor konkrétan látod megsemmisülni mások otthonát és tehetetlen vagy, mert nincs felszerelésed a hatalmas lángokhoz, az elindít benned valamit. Bennünk azt, hogy olyanoknak segítsünk, akik gyorsan próbálnak menteni. Életeket, otthonokat. Számunkra fontos az is, hogy lehetőleg helyi, vagy környékbeli szervezetek legyenek, szóval ha költözünk, váltunk. Mivel nem vagy...