A rák nem válogat. Nem számít a kor, a nem, bőrszín, rassz, vagy bármi más, egyszerűen kialakul, tarol, és ha nem vigyázunk, öl. Bárkit, bármikor. Anyám sem úszta meg a családunkban oly gyakori kórt. Itt csak a tapasztalatokról szeretnék írni, talán sikerül hideg fejjel.
Korábban nem tűnt fel annyira, mert nem túl gyakran találkoztunk, de sebhelyek jelentek meg az arcán és a nyakán, aztán a kezén és a lábán. Akkor még nem volt más tünet, de hetekkel később egyre nehezebben vette a levegőt, és 3 hét alatt jutott el odáig, amikor már 10 lépés után meg kellett állnia, mert kifulladt. Nem csoda, a tüdeje telt meg vízzel. Hiába kértük, nem ment orvoshoz, csak halogatott, végül mentőt kellett hívni hozzá.
Mikor kórházba került, először félt, mert a helyről, ahová vitte a mentő, csupa rosszat hallott. Mindig sintértelepként emlegette, mert több családtag is ott halt meg. Hetekig volt bent, nagyjából két hét után mondták ki, mi a gond. Letagadta. Totálisan hülyének állított be a családom előtt, mert nem akarta tudomásul venni. Úgy tett, mintha semmi baja sem lenne, és még csak hallani sem akart a betegségéről. Aztán az ötödik héten átvitték oda, ahová végképp nem akart menni, mert ott halt meg az öccse már sok éve, ugyanabban a betegségben, tüdőrákban. Tagadott és tagadott még akkor is, miután megerősítették a diagnózist. Az orvos szerint rosszabb állapotban volt, mint ahogy érezte magát. Az egyik tüdeje működésképtelen volt, a másikban daganat, és folyamatosan telítődött vízzel. Sétált amikor csak tudott, nem akarta elhagyni magát, na meg akkor is, amikor megmondták neki, feküdnie kellene pár napig, hogy ne kelljen naponta lecsapolni a tüdejében felgyülemlő vizet. Amikor rosszabbul volt, szót fogadott, amúgy meg ment a saját feje után, ugyanakkor csak nekem panaszkodott, az orvosoknak és nővéreknek nem. A kaját amit kapott, nem ette meg, mindig leadta a rendelést arról, miket enne, és vittem neki 2-3 naponta. Keveset evett, sokat fogyott, és ahogy mások mondták, ha nem kapott volna hazait, már éhen halt volna.
Sokszor mondta, fogalma sincs mi miatt van rosszul. Egy idő után nem mondtam el neki újra és újra, mert olyan volt, mintha totálisan kizárná az elméje a valóságot. Természetesen nem beszéltünk mindenről. Arról sem, amit az orvos csak nekem mondott, mert nem akarta megijeszteni. Néha úgy tűnt, mintha megértette volna mi történik, olyankor beszélgettünk arról mit szeretne, mi legyen a cuccaival, hol vannak a fontos iratai. Minden olyan infót próbáltam begyűjteni, amire szükség lesz a későbbiekben.
Aztán egy nap azzal fogadott, meglátta a röntgen felvételét. Kérte, el ne áruljam az orvosnak. Akkor tudatosodott benne mi történik, és hogy nincs sok hátra. Nem hagyta el magát továbbra sem, de már nem értetlenkedett, ugyanakkor egyre gyakrabban köhögött, és fájdalmai voltak. Egyre többször és egyre erősebbek. Aztán hamarosan váltottunk csak levesekre és főzelékekre, mert a szilárd kaját nem bírta megenni. Egyre többet feküdt, folyton fázott, a benti harminc fokban is pulcsiban és hosszú nadrágban üldögélt az ágya szélén. Mind gyakrabban volt rosszul, naponta hányt. Aztán megint elkezdett értetlenkedni, és mintha ismét nem fogná fel, mi történik. A rosszulléteiről nem volt hajlandó beszélni az orvosokkal, kizárólag nekem mondta, ahogy korábban.
Ha telefonon beszéltünk, panaszkodott. Igen, tudom, ilyenkor beszűkül az ember tudata, épp ezért próbáltam pozitív dolgokat mesélni neki, hogy kicsit felvidítsam. Olykor vette a lapot, máskor nem, túlságosan rátelepedett a betegség. Lassan elfogyott a teste, az ereje, a reménye. Még sikerült némi mosolyt csalnom az arcára a dédunokák huncutkodásairól készült fotókkal, amiket gyorsan szedtem össze a kölyköktől. Bíztam benne, legalább fél órára egy kis napsugarat juttatok a sötét órái közé.
Aztán egyik napról a másikra, hirtelen jött el a nagy fájdalmak ideje, amikor nem hatott a hagyományos fájdalomcsillapító, így tapaszt kapott. Furcsa volt, mert a jobb lábában érzett először olyan intenzív fájdalmat, de úgy tűnt, a tapasz hatott. Addigra már alig volt ereje, segíteni kellett neki az evésben, mert remegett a keze. Ezzel egy időben furcsán beszélt néha, nem ismert meg embereket, a szobatársait sem, néha nem fogta fel mit mondunk, meg kellett ismételni, de olykor azt sem értette. Ez épp a tapasz utáni napon kezdődött. Pár nappal később engem sem ismert meg, kiakadt azon, hogy én nem a gyereke vagyok, és miért nem engedem be a gyerekét. Ijesztő volt. Pár perccel később meg mintha hirtelen kitisztult volna az agya, és megismert. Gyakrabban ült elmélázva, és mintha erősen gondolkodna valamin. Amúgy is folyton gondolkodott, mert nem jutottak eszébe egyszerűbb szavak sem. Mint kiderült, a tapasz "mellékhatása". Aznap amikor felteszik az újat, előfordulhat zavartság.
Alig egy héttel később ismét jött egy javulás, amikor újra felkelt, kicsit sétált is, bár labilisak voltak a lépései, ezért segítségre szorult. Megint mosolygott, viccelődött a szobatársakkal. Az orvos szerint ez ilyen. Kicsit stagnál a betegség, aztán jön egy újabb hirtelen rosszabbodás, ami másfél hét után be is következett, újra ágynak esett, folyamatosan zörgő levegővétellel, ami nem szakadt fel. Egyre többször kellett az oxigén, majd a sok rosszullét miatt az infúzió. Néha hallucinált, olyan dolgokat vélt látni, ami nem volt, vagy másnak látott dolgokat, embereket, akik körülötte voltak. Rosszullétekkel teli napokon már vágyott a halálra, a szenvedés végére. Szinte irigy volt azokra, akik pár nap alatt mentek el. Egyre rosszabbul viselte az infúziókat, mert gyakran kellett kanült cserélni, folyton megpattantak az erek, nem bírták a bent hagyott tűt, emiatt aztán mindenütt csupa folt volt. Már nem csak a szúrások helyén, hanem a teste más részein is.
Ezek után pár napra megint jobban volt, míg el nem kezdett dagadni a bokája. Előbb az egyik, majd mindkettő, és egyre terjedt le és fel is. Megint jött egy durva időszak, sok rosszulléttel, többségében ágyban fekvéssel. Naponta hívtam telefonon, amikor épp nem mentem látogatóba, aztán eljött az idő, amikor nem vette fel a telefont és vissza sem hívott. Akkor már tudtam, nincs sok hátra, hisz láttam többek hanyatlását, míg bejártam hozzá. Nagyjából 2 nap volt, amikor már ágyban feküdt, fel sem kelt. A következő hívást már a nővér vette fel, és mondta, ha el akarok búcsúzni, akkor még pár órán belül, mert ennyi maradt neki. Kocsiba ültem és elmentünk a párommal, de nagyon nehéz és megrázó volt ez az utolsó "találkozás". Alig 2 órával később pedig elment végleg.
Egyetlen dolgot emelnék ki: a hónapok alatt, míg kórházban volt, többen meghaltak mellette, körülötte. Néhányukkal tudtam beszélgetni is, és mindegyiküknek egyetlen dolog számított, mégpedig az, hogy nem voltak egyedül. Anyám is mindig mondta, biztonságban érzi magát, mert vannak körülötte. Nem csak más betegek, de a nővérek és orvosok is.
Bármennyire vannak rossz tapasztalataim az egészségügyben, ezt a nehéz időszakot nem tudtam volna végigcsinálni a nővérek és orvosok támogatása és segítőkészsége nélkül. Hihetetlen odaadással végezték a munkájukat, és a nehéz helyzetekben is állták a sarat. Nem hagyták magukra a betegeket, türelmesek és kedvesek voltak az utolsó pillanatig. Hálás vagyok mindannyiuknak.
Május közepén került kórházba, október közepéig tartott ki.
Nyugodj békében, Anyu!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése