Csak semmi sallang

Hajnali negyed 4-kor ébredni néha tud fájni. Tegnap befejeztem az új könyvem, de nem jó a címe, szóval nyilván ez volt az első ami beugrott, és nem hagyta, hogy visszaaludjak. A címre most sem jöttem rá, azonban sikerült az agyamnak összehoznia egy stand-up könyv ötletét életem hülyeségeiből. Nyilván néhány részlet meg is fogalmazódott bennem, csak hogy biztosan kimenjen az álom a szememből. Persze amiket leírnék, azok nem feltétlenül igazak, de az alapszituációk azok volnának. Mondanám, hogy no, nyithatnék én is egy Youtube csatornát, aztán hadd menjen, de sajnos nem vagyok akkora arc, és a hangom sem egy stand-up-osé, mert ahhoz azért kell egy bizonyos erő, vagy hangzás. Ez van, be kell ismerni, ha valamihez nem vagyunk elegek. Kíváncsi vagyok mi lesz belőle, mert ez nem olyan mint az eddigi könyvek amiken nem gondolkodtam, csak leírtam egy történetet úgy, ahogy a fejemben megfogalmazódott. A következőben viszont sok történet lenne összefűzve, de még sosem csináltam hasonlót, szó...

Néha nagyokat nevetek, amikor ütközik mások ízlése. Leginkább akkor, ha helyén kezelik az ilyesfajta különbözőségeket, és inkább viccesen szócsatáznak az épp adott témáról, mintsem vérre menő harcias válasznyilakat dobálva próbálják ráerőltetni a saját igazukat a másik félre. Tapasztalataim azt mutatják, igenis pozitív az, ha az embereknek különbözőek az ízléseik. Sok esetben akár a párkapcsolatban. Izgalmasabb összehozni két különböző ízlést, és kompromisszumot találni.  Ugyanakkor hozzá kell tennem, a különbözőségek az ízlés terén úgy lesznek könnyen áthidalhatók, ha vannak közös nevezők is. Persze ehhez ismernünk kell a másikat. Aztán ott vannak a különféle használati tárgyak, és mennyire jó már, hogy nem minden egyforma méretű (ahogy az emberek sem egyforma magasak pl.), vagy színű, formájú stb. Van választék, nem dög unalom végigmenni az utcán és mindenhol ugyanazt látni, vagy minden házban ugyanolyan berendezést találni, és még hosszasan sorolhatnám. Na és ott van a változás ...

Kevés az időm mások írásait olvasni, de azért alkalmanként bele-beleolvasok érdekesnek tűnő történetekbe. Aztán bevallom, gyakran megbánom. Nem szólok le senkit, ez nem erről szól, egyszerűen ez is ízlés kérdése. Az én ízlésemé, ami sokszor nem egyezik másokéval. Épp ezért nem ítélet az, amikor azt érzem, nekem cseppet sem jött be amit olvastam, sokan vannak így. Többnyire a végeláthatatlan körmondatok idegesítenek, főleg amikor egymás után több is van. Lehet bármilyen kedves, nosztalgikus vagy megható egy rövid történet, ha tele van (szerintem) felesleges körítéssel. Olyan ember vagyok, akit el lehet gondolkodtatni, de amikor hosszan és kuszán fonják a szavak fonalát, na az már ki tud készíteni. Tudom, az én bajom. A blogot olvasva talán mindenki érti a posztok egyszerűségét még akkor is, ha esetleg hosszúra sikerül egy-egy bejegyzés. Igen, néha élek a hasonlatokkal, de próbálom a lehető legegyszerűbben leírni a mondanivalóm. Szeretem a letisztult és egyszerű dolgokat, ahogy az érthet...

Korábban írtam már, szeretem a színeket, és szívesen kísérletezek velük. A festést letudtuk, és mivel a falakat első festésként fehérre kentük, máshogy próbálunk színeket vinni a házba. Múlt hétvégén leparkettáztunk, de a szegélyeket magunk csináljuk, és ehhez kellett festék. Kétféle parkettát tettünk le, az egyik egy barna tölgy szín, a másik egy szürkésbarna, szintén tölgy, de kicsit másképp erezett. A szegély alapja egy 9x2 centiméteres fenyő deszka, amiből kimartuk a parketták helyét. A parkettákat levágjuk 6 centi szélesekre, és azt ragasztjuk fel a hordozó fenyő deszkára, aminek a felső 3 centije hozzá passzoló színes lesz. A festékkel aztán kicsit bajban voltunk, mert két teljesen más árnyalat, így alapvetően két különböző színben gondolkodtunk. Mivel használtunk már Remmers Deckfarbe festéket, úgy gondoltuk, annak színeiből választunk. Eleinte az antracit és a dió került szóba, aztán addig-addig szemeztem a dohány színnel, hogy úgy döntöttem, kipróbáljuk azt. Beletrafáltam, ugy...

Volt itt már szó arról, hogy a rajz és a festés közel áll hozzám, de igazából egyszerűen imádok festeni. Persze leginkább saját képeket, viszont nem vászonra. A falfestés az, amit bárhol és bármikor szívesen csinálok, csak legyen egy fehér alapom, meg némi temperám és ecsetem. Bár jelenleg nem épp erről a festésről esik szó (egyelőre), egy mozgalmas időszakon vagyok túl, mert az építkezés újra és újra hozza a lehetőséget eme munkákra, ami nyilván a kedvencem az összes közül, és nem csak amiatt, mert ez már egyike a befejező műveleteknek. Közben pedig lehet izmosodni is. Tudom-tudom, csak egy hengert kell húzkodni a falon, mi abban a megerőltető, ugye? Azért közel 100 négyzetméter plafon, plusz a falak alapozása és háromszori festése azért már nem csak egy kis hengerezés. Nem egyedül csinálom, így megoszlik, de azért rendesen elfáradok a nap végére, nem kell altató. Ilyenkor mindig úgy érzem, valami új izomköteget találtam magamon, pedig nyilván nem, csak eddig ellustultak. Pár napig fá...