Csak semmi sallang

Leginkább tériszonynak hívjuk, de mint megtudtam, a tériszony egy kicsit tágabb fogalom, mert a nyílt terektől való félelmet is jelenti, nem kizárólag a magasságtól való rettegést. Nos, igen, sajnos érintett vagyok a témában egy ideje. Bár néha még mindig kerülöm a magas helyeket, ahogy a létrákat és hasonlókat is, azért többségében próbálkozom a leküzdésével, és dolgozik bennem a "csakazértis". Aztán megesik, hogy sikerélményem van, mert nem hömbölödtem le a székről míg leszedtem a függönyöket, vagy felmegyek a sokadik emeletre, sőt az ablakon is kinézek, ami egy ideig nem ment. Az erkélyek még mindig  nem   a barátaim, de gyakorlom, ha van rá lehetőségem.  Aztán vannak rossz napok is, amiket nagyon tudok utálni. Amikor hiába tudatosítom magamban, ez csak egy hamis kép az agyamban, meg amúgy is egész életemben jó volt az egyensúlyérzékem, szóval semmi para, nem lesz gond, de az agyam magas lóról szarik a saját hangomra. Ezek az igazán nehéz pillanatok. Nem pánikolni, nem...

Mostanában kicsit többet töltöm az időmet kórházban látogatóként, mint azt szeretném. Ennek viszont van néha kellemes hozadéka is, mint amikor megismerek értelmes és érdekes embereket. Ez történt tegnap is, amikor egy idős, de szellemiekben nagyon eleven hölggyel beszélgettem, aki anyám szobatársaként becsatlakozott a beszélgetésünkbe. Nem bántam, mert jó beszélgetőpartner volt, és elég tág látókörű, akit észrevehetően rengeteg dolog érdekelt a világból. Ritkán esik meg velem, hogy valakivel ennyire könnyen beszélgetek, de vele sikerült. Amellett, hogy a szokásos család téma felmerült, szó esett a környezetvédelemről, a történelemről -benne a politikáról, amely témát amúgy szinte mindig kerülöm- és mindenféle vicces dolgokról, amik megtörténtek velünk. Aztán amikor azt találtam mondani neki, hogy a régi butaságaink miatt nevetünk most ilyen nagyokat, mert bár nyomot hagynak bennünk, mégis az idő viccet csinált belőlük, akkor elgondolkodott, majd egyetértőn bólogatott. Ritkán beszélgete...

Fejfájással ébredtem, ami azóta sem múlt el, pedig a gyógyszerem is bevettem, elég vizet is ittam. Rég fájt már, és nem hiányzott. Azt hiszem, az elmúlt 2 nap fullasztó stressze jött ki rajtam. Nagyjából úgy éreztem magam 2 napig, mintha egy sűrű-, szürke ködben állnék, amin alig vergődnek át a napsugarak, pedig körülöttem minden fényárban úszik. Ja, elég pocsék dolog, de tegnap estére pontot tettem a stresszforrás végére, szóval el kellene engednem. Süt a nap. Még reggeli előtt megejtettem a nagybevásárlást, végigmásztam a fél várost, közben igyekeztem magamba szívni némi napfényt és virágillatot. Kicsit jobb lett. Igyekszem összeszedni magam, de valamiért nehéz. Nincs kedvem írni sem, pedig tele a fejem a jelenlegi történettel, ami nagyon kikívánkozik. Talán érthetőbb ha megemlítem, két nap alatt írtam 40 oldalt, és ez nagyjából ugyanilyen tempóban jönne ki belőlem jelenleg is. Mintha egyre duzzadna egy gát, amit előbb-utóbb átszakít a víz. Ha nem múlik el ez a pocsék hangulat és érz...

A címben szereplő rövidke mondatot, sajnos időnként gyakran kell ismételnem magamnak. Vannak az évnek olyan szakaszai, amikor nem kívánok semmiféle folyadékot. (A napi 1 gyömbérteát most hagyjuk figyelmen kívül.) Bármennyire is vízivó vagyok, és tényleg csak valamilyen eseményen iszom üdítőt/gyümölcslevet stb., néha nehezemre esik magamba imádkozni akár egy korty vizet is. Mivel tisztában vagyok vele mennyire fontos a víz a szervezetemnek, ki kellett találnom valamit, amivel ráveszem magam az ivásra. Két íz van, amitől nyilván megszomjazik az ember, és igen, mindegyik ártalmas nagy mennyiségben. Hát persze, hogy az édesről és a sósról "beszélek". Nagyjából 15 éve kezdtem el használni azt a módszert, hogy feldaraboltam aprócska kockákra két kocka csokoládét (eleinte tejcsoki, később már jó volt az étcsoki is), amit beosztottam egész napra. Minden aprócska kocka bevétele után pár perccel meg is jött a szomjúság érzése, és rögtön ihattam is a 1,5-2,5 dl-es pohár vizet. Egy kis t...