Tériszony

Leginkább tériszonynak hívjuk, de mint megtudtam, a tériszony egy kicsit tágabb fogalom, mert a nyílt terektől való félelmet is jelenti, nem kizárólag a magasságtól való rettegést.

Nos, igen, sajnos érintett vagyok a témában egy ideje. Bár néha még mindig kerülöm a magas helyeket, ahogy a létrákat és hasonlókat is, azért többségében próbálkozom a leküzdésével, és dolgozik bennem a "csakazértis". Aztán megesik, hogy sikerélményem van, mert nem hömbölödtem le a székről míg leszedtem a függönyöket, vagy felmegyek a sokadik emeletre, sőt az ablakon is kinézek, ami egy ideig nem ment. Az erkélyek még mindig nem a barátaim, de gyakorlom, ha van rá lehetőségem. 

Aztán vannak rossz napok is, amiket nagyon tudok utálni. Amikor hiába tudatosítom magamban, ez csak egy hamis kép az agyamban, meg amúgy is egész életemben jó volt az egyensúlyérzékem, szóval semmi para, nem lesz gond, de az agyam magas lóról szarik a saját hangomra. Ezek az igazán nehéz pillanatok. Nem pánikolni, nem leesni egy nem létező lefelé húzástól, uralni az elmét és a testet.

Azért haladok. Rájöttem, ha fix pontokat keresek és azokra figyelek, akkor könnyebb. Nem a körülöttem lévő térre, hanem az előttem álló akadályra összpontosítok. Úgy, mint amikor székre állok, előbb a szék ülőkéjére figyelek, majd a háttámlára, végül a célra, ami miatt felálltam a székre. Aztán ott a lépcsőzés. Régebben durvább volt, ma már egész jól csinálom. Mivel kezdtem? Mindig az előttem lévő lépcsőfokot figyeltem, aztán ha le-, vagy felléptem, akkor a következőt, és így tovább. Ma már újra képes vagyok felemelt fejjel közlekedni a lépcsőkön, bár a túl meredekek még mindig adnak néha egy kis plusz "munkát". A liftezés is egész jól megy. Mindig azzal nyugtatom magam, ott az a gomb az alján, amivel jelezhetek, ha probléma lenne, szóval már egyedül is megoldom.

A nagy tereknél is bevált a fókuszpont. Bevallom, rettentően kellemetlen idiótának érezni magam, amikor át kell menni egy felüljárón, hídon, viadukton, bármi más magas helyen. A kényszer hozta, hogy találjak valamit, amivel meg tudom csinálni. Akkor jött ez a fókuszpont dolog. Szem magasságban kerestem valamit a túloldalon, aminek a közelébe kellett eljutnom. Eleinte szinte csak arra fókuszáltam, aztán egy idő után több ilyen pontot kerestem közeledve a rettegett helyhez, és míg átjutottam a túloldalra, ezeket váltogattam, mintha csak nézelődnék. Azóta egyre jobb a helyzet, szóval talán jól csinálom. Még mindig nem vagyok teljesen jól, de lehetőségeimhez mérten próbálkozom, és azt hiszem, minden kisebb vagy nagyobb sikerélménnyel előbbre jutok. 

Azoknak, akik nem küzdenek a tériszonnyal, csak egy apróságnak tűnik, de valójában nem az. Ráadásul nem csak ezzel kell megküzdenünk, hanem a lekezelő-, viccelődő emberek szavaival, akik nem érzik át a problémát, csak egy apróságnak állítják be. Ezzel pedig erősítik bennünk a félelmet, hisz bár tudjuk, hogy nem valós, nekünk a tüneteket is le kell küzdenünk, nem csak felmenni a sokadik emeletre, átmenni egy hídon, vagy elmenni egy hegyi túrára. Kemény küzdelem, még ha sokan elbagatellizálják is.

Na és igen, elgondolkodtam már egy drasztikus megoldáson is, ami azt jelenti, hogy kiugranék ejtőernyővel egy repülőből. Még nem mertem meglépni, pedig valamiért az az érzésem, ha valami, hát az segítene (vagy belehalnék még a levegőben vagy a földön). Persze ha még nem is ugrottam, ez egy jó motiváció. Mármint az, hogy ne is kelljen ugranom, vagy legalábbis ne emiatt, hanem inkább csak poénból. Igyekszem, és nem adom fel. Eszemben sincs átadni a kormányt a félelmeknek.