Csak semmi sallang

 Hogy mi? A könyveim. A jelenlegi regényem nagyjából 300-350 oldal közöttire terveztem, aztán hirtelen úgy megszaladt a digitális tollam (billentyűzet), hogy már 400 oldal felett járok. Be akartam fejezni. Próbáltam lezárni, de ahelyett, hogy egy klassz megoldás, végső befejezés jutott volna az eszembe, egyik éjjel, amikor megébredtem és nem bírtam újra elaludni, jött a folytatás. Akárcsak a Biztosítókötelek című könyvsorozatnál, már-már részletekbe menően készült fejben a második rész, még le sem zártam az elsőt. Most mi a fenét csináljak? -merült fel bennem, mert csak azt tudtam, hogy nem akarom folytatni, ugyanakkor ott van benne a lehetőség. Végül úgy döntöttem, ötvözöm a kettőt, és ötszáz oldalon belül megpróbálom lezárni. Azóta próbálok a lényegre összpontosítani, minél kevesebb felesleget beleírni, már-már lecsupaszítva a történetet. Közben pedig azt látom, hogy ez vagy nem fog beleférni az 500 oldalba, vagy ki kell szednem belőle már megírt részeket, esetleg kénytelen lesze...

A napokban ért egy "kisebb" megrázkódtatás. Mielőtt leírnám a történetet, elöljáróban annyit magamról, hogy -néha túlságosan is- szabálykövető ember vagyok, és rendkívül figyelek a kiadásokra, ahogy -talán kínosan is- ügyelek arra, senkinek ne tartozzak. A történetem pár hete kezdődött, amikor volt egy nagyobb összegű rendelésünk egy üzletben, amivel több mint 20 éve üzleti kapcsolatban állunk. Soha, komolyan soha nem volt problémánk velük, mert megbízható az üzlet, rendesek a srácok, ügyfélbarát a kiszolgálás. Aztán pár napja, amikor az utolsó megérkezett tételért mentünk, közölték, hogy az előzőt nem egyenlítettük ki. Idegbaj a köbön mindegyikünknél, mert pontosan emlékeztünk rá mikor és hogyan történt. Kismillióan voltak akkor az üzletben, egy kisebb csatatér volt türelmetlen vásárlókkal. Nem kicsit szorult össze a gyomrom, hogy bizonyítanom kell az állításom. Na és igen, mi is siettünk, mert egy kicsi helyen álltunk egy nagy autóval, és nem fért be más, hogy átvegye a saj...

Mi lennél, ha állat lennél? Én szerencsére nem futottam bele állásinterjún, de hallottam már ilyenről. Most nem az a téma, hogy mi a véleményem ezekről, hanem az, én hogy érzem, mit mondanék, ha mégis arra vetemednék, hogy válaszoljak erre a kérdésre. Nos, azt hiszem, pár éve még egyértelműen a hangyát mondtam volna, mert amennyire aprócska, és jelentéktelennek tűnik, annyira hatalmas dolgokra képes nem csak az erejével, de a szorgalmával, munkájával is. Aztán úgy egy-két éve talán inkább átnyergeltem volna a méhre. Igen, megint egy kicsi rovar, ami viszont a hangyával ellentétben már egy icipicit félelmetesebb. Dolgos, helyes kis apróság, amíg fel nem dühítik, meg nem ijesztik, mert akkor támad, és bizony odabök egy óriásit a nem kívánatos személynek. Igen, egy ideig kiengedtem azt a bizonyos fullánkot időnként, amíg meg nem tanulták páran, hogy emberszámba vegyenek és ne egy érzés nélküli munkagépnek gondoljanak. Ez mondjuk egy határozott fejlődés volt részemről, ha jobban belegondol...

      Nem, itt most nem egy film kritikája jön, csak egy egész pici betekintés abba, hogy mennyire szeretem a vizet. Az, hogy ismét uszodába járok és majdnem napi szinten úszom, ráébresztett, hogy még annál is jobban, mint ahogy azt elsőre gondoltam. Azt az uszoda vizet, amivel nagyjából tíz éves koromban ismerkedtem meg. Amint újra úszni kezdtem, és ahogy karjaimmal körözve, kezeimmel lapátoltam magam előre, vagy éppen hátra, nem számított más, csak az érzés, hogy ott van körülöttem. Mindenütt. Métereken át mellettem és alattam, előttem és mögöttem. Újra tanított levegőt venni, és ritmust váltani, akárcsak a zenében vagy a táncban. Éreztem, ahogy a visszatartott levegő után az ismételt kifúj-belélegez mennyire jó hatással van rám. Nem számít, hogy tele a fülem vízzel, vagy hogy kicsit homályosan látok a víz alatt, csakis az számít, amit kivált belőlem. Azt a hihetetlen nyugalmat. Az órát alig figyelem, mert teljesen leköt a víz, a levegő vétel és az a határtalan érzés, h...

  Fogalmam sincs, hogy pontosan mikor kezdődött, csak azt, hogy még valamikor tinédzser koromban. Hogy mi? Meghallgatni mindkét oldalt. Ez pedig azokra az esetekre is vonatkozott, amikor én voltam az egyik oldalon. Nem állítom, hogy tökéletesen, vagy jól csináltam, de valahogy kialakult bennem, és a saját fejlődésemmel együtt fejlődött. Már diákkoromban is zavart, amikor valaki mondott valamit valakiről, és az alapján rögtön pálcát is törtek felette. Ilyenkor mindig előjött belőlem a hiszem, ha látom (vagy hallom). Talán a bizalmatlanság tette, talán túl sok hazugságot hallottam és jöttem rá már korán az igazságra, de még azoknak sem hittem feltétel nélkül, akik közel álltak hozzám. Nem akartam megbélyegezni senkit azért, mert egyszer valaki mondott valamit az illetőről. Mindemellett pont ezért nem pletykálok. A közvetlen környezetemben sem osztok meg olyat, ami megtévesztő, rossz szándékú, vagy esetleges. Már felnőttként is megéltem többször, hogy értetlenül bámultak rám amiatt, m...

Soha nem szabadna éreznie senkinek azt a megszokást, ahol nem érezzük jól magunkat, de megszokjuk. Azt hiszem, nagyon jó példa erre a covid időszak, amikor bezárultak az ajtók. Még azok is, amiket korábban lehetetlennek tartottam, hogy bezárjanak. Nehéz volt mindenkinek, de azoknak leginkább, akik benne ragadtak abban az életben amit egy vírus erőltetett ránk, és nem szabadulnak. A megszokás, hogy ott a négy fal ami megvéd, ott a futár, aki kihoz bármilyen csomagot, és egyetlen lépést sem kell tennem azért, hogy új ruhát vagy cipőt, tisztítószereket, de akár ételt vegyek a nap szinte bármely szakaszában. Kényelem. -mondhatná bárki, akit nem érint az a fajta valóságtól való elrugaszkodás, és félelem érzése, ami végbemegy valakiben már csak a gondolatára annak, hogy kilépjen nem csak a háztömbből az utcára, de a négy fal közül a folyosóra. Ez a megszokás a félelemből táplálkozik, nem pedig a kényelemből. Abból a félelemből, aminek a magjait mások, vagy saját magunk ültettünk el. Nehéz a ...

 Ahogy a blog címe mutatja, sallangmentesen szeretnék írni. Hogy miről? Bármiről, ami eszembe jut a világ-, vagy a saját dolgaimról, vagy együtt mindkettőről.