Megszokás

Soha nem szabadna éreznie senkinek azt a megszokást, ahol nem érezzük jól magunkat, de megszokjuk.

Azt hiszem, nagyon jó példa erre a covid időszak, amikor bezárultak az ajtók. Még azok is, amiket korábban lehetetlennek tartottam, hogy bezárjanak. Nehéz volt mindenkinek, de azoknak leginkább, akik benne ragadtak abban az életben amit egy vírus erőltetett ránk, és nem szabadulnak. A megszokás, hogy ott a négy fal ami megvéd, ott a futár, aki kihoz bármilyen csomagot, és egyetlen lépést sem kell tennem azért, hogy új ruhát vagy cipőt, tisztítószereket, de akár ételt vegyek a nap szinte bármely szakaszában. Kényelem. -mondhatná bárki, akit nem érint az a fajta valóságtól való elrugaszkodás, és félelem érzése, ami végbemegy valakiben már csak a gondolatára annak, hogy kilépjen nem csak a háztömbből az utcára, de a négy fal közül a folyosóra. Ez a megszokás a félelemből táplálkozik, nem pedig a kényelemből. Abból a félelemből, aminek a magjait mások, vagy saját magunk ültettünk el.

Nehéz a megszokásból kiszakadni. Hosszú hónapok után is ott van a rettegés minden egyes alkalommal, amikor elhagyom a négy falat. Aztán ha eleget gyakorlom, mindig egy kicsit gyakrabban, egy icipicit hosszabb időre, már könnyebb. Ami hetek-, hónapok alatt alakult ki, annak ugyanúgy hetek és hónapok kellenek, hogy eltűnjön az életemből. Csakhogy míg a passzivitást könnyű megvalósítani, addig az újra aktivizáláshoz már nem elég a saját erő, kell néha egy kis lökés másoktól is, esetleg egy szoros kézfogással egybekötött kirángatás a hétköznapokon. Tudni kell, ha nem jó. Tudni kell, hogy lehet jobb. Na és tudni kell szólni azoknak, akiknek számítunk, hogy kell a segítség.